Nicsak, hát ez olvas is?!
Ősrégi science fictionnal kezdünk, Lem második regényével, amit később megtagadott, új kiadásához nem járult hozzá. (Életében, tehetnénk hozzá, de majd most! - na, ezt kizártnak tartom a magam részéről.) Lemet remélem, nem kell bemutatni, legyen elég róla annyi, hogy Philip K. Dick méltó keleti párja, bár problémaérzékenysége más irányú; az annalesek szerint Dick méltóképpen féltékeny is volt rá, "arctalan varsói ügynök"-nek titulálta. Akinek pedig Philip K. Dick neve sem mond semmit, az ne is olvasson tovább.
Magam egyetlen magyar nyelvű kiadásról tudok, 1961-ből a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadótól. Mert akkor még a könyvkiadás is meg volt tervezve, emez a gyermekeknek, amaz a munkásságnak stb. stb. adott ki könyveket. Nem csoda, hogy a tárgylemezünkre illesztett regényben ezt a logikát odáig vitte az író - dicséretes önmérsékletet tanúsítva a XXX. századba tolva ki a várt nagyszerű kort -, hogy világszerte ingyenes tömegközlekedés működik, a meteorológiai állomásokon tervezik és szabályozzák az időjárást, nem pusztán előrejelzik, a Földet éppen átalakítják, növelve a szárazföld területét és hasonló csodák zajlanak. Mulatságos látni, hogy az ötvenes évek végén - a hatvanas évek elején, amikor a Hruscsov-érában a Szovjetunió és a szocialista tábor éppen a tudományos-műszaki fejlődésben (lásd: űrverseny) kereste önnön legitimációját - és rövid időre meg is találta! -, nos, ebben az időszakban kívánatosnak tűntek fel jelenlegi legnagyobb félelmeink okai: a Föld felmelegedése, a bolygószerte fellelhető víz tömegének csökkenése (legalábbis folyékony formában) és hasonlók. Szinte félelmetes azt olvasni, hogy jelenlegi tudásunk szerint a Föld legnagyobb kincsét, a vizet a regényben egyszerűen kinyomják az űrbe a szárazföld növelése céljából.
Hosszas előkészítést követően, mely alatt megtudjuk a főszereplőről többek között, hogy orvosi tanulmányai mellett levezetésképpen olimpiát nyer hosszútávfutásban, űrhajó indul a legközelebbi állócsillag, az Alpha Centauri felé. Minden szereplő ezen a szerény, visszafogott félisteni szinten áll egyébként, vagy kicsivel fölötte. Főhősünk ezen az első csillaghajón nyer tulajdonképpen hajóorvosi beosztást. Az emberiség történetének legnagyobb űrhajójáról szól tehát a regény, az első utazásról a csillagokba. De mi mindent nem visznek magukkal a szereplők erre az űrhajóra! Szobrokat, sőt, szobrászokat, filharmonikus zenekart, valamint a szakállas nőt. Persze, ha az ember belegondol, van abban logika, hogy tíz évig tartó utazásra érdemes művészeket vinni, hiszen ott közvetlen és valós szükségleteket elégíthet ki az alkotás. Minden szereplő kissé mintha autistaként viselkedne, és feltűnően hasonlítanak is egymásra, szúrósan bámulnak egymás szemébe, elég modortalanul viselkednek, persze, hiszen itt mindenki zseni, de legalábbis akadémikus. Elég fárasztó egy társaság lehet. A regény társadalomképének amúgy alapvető - bár korától nem független - hibája ez: a jövendő kommunizmusát tudósok és művészek társadalmaként mutatja be, csak az nem derül ki, hogyan csökkent a Föld emberi népessége kb. a század- vagy ezredrészére. Hiszen képzeljünk el egy ilyen társadalmat, ahol mindenki tudós vagy alkotóművész, és az alantas - vagy egyszerűen csak fizikai, illetőleg alacsonyrendű szellemi - munkát mind-mind automaták végzik el. Mi az ördöggel foglalkozna ebben a világban az emberiségnek az a 99 %-a, aki sem tudományos, sem művészeti alkotómunkára nem képes? (Mint a történelmi példák is mutatják, ilyen-olyan módszerekkel kiiktatódna.) Egy epizódban "korunk emberével" is találkoznak az űrutasok, egy pályájáról több száz éve kisodródott katonai űrállomás képében, ekkor kapunk egy kis adagot a markszistából, de szerencsére az író hagy annyi önmozgást a történetnek, hogy a főszereplők embertelen viselkedése (az űrállomást a társadalmi fejlettségükön alapuló felsőbbrendű gőgjükben a rajta lévő holttestekkel együtt felrobbantják) csúnyán megbosszulja magát.
Inkább figyeljünk arra, ami miatt érdemes ezt a Lem által is megtagadott korai művet elolvasni! A későbbi scifi-fejedelem több figyelemre méltó részletben is előbukkan. Nemcsak az általa kitalált, mégis életszerűenk ható tudományágakra és műszaki módszerekre gondolok. Inkább annak érzékletes leírására, miként változik meg lassan, alig észrevehetően az űrutasok - a felsőbbrendű emberek! - viselkedése az évekig tartó bezártság hatására. (Magányról a több száz fős legénység miatt nem nagyon beszélhetünk.) Ahogy az űrhajó főszámítógépe túlterhelődik, mert mindenki a könyvtárat használja. Ahogy a hajóorvos éjszakai sétáján a csillaghajó egyik sarkában értelmetlen kísérletet végző csoportocskára bukkan. Ahogy ismeretlen tettesek szétverik a pihenőhelyiség vetítőgépét, ami a földi világ hazug mását varázsolja a teremben lévők köré. Ahogy napról napra több ember "téved" a fő zsilipkamra bejáratához, míg végül zendülés tör ki. Ezekben a részletekben az író túlnő az ideológuson és az álmodozón is, szerencsénkre későbbi regényeiben egyre inkább annak ellenére, hogy a scifi-irodalom korlátait tudatosan nem lépte át, a legritkább eseteket kivéve.
Végül egy jótanács. Mikor olvassuk a Magellán-felhőt? 1. Ha már sok könyvet olvastunk Lemtől, és szeretjük. 2. Ha még semmit nem olvastunk tőle, de még sokat akarunk.
