Kezdjük az alapokkal: ez egy regény. Eredetileg regény-tetralógia, szerzője, Anatolij Naumovics Ribakov (1911-1998) szovjet-orosz (és zsidó) író a hatvanas években írta, ám hivatalos kiadásban a korra jellemzően csak a gorbacsovi peresztrojka idején, 1988-ban jelenhetett meg. A tetralógiából magyarul csak az azonos című első rész jelent meg magyarul, a folytatások, az "1935 és a többi év", a "Félelem", illetve a "Por és hamu" nem. természetszerűleg a magyarul is hozzáférhető első részre fogok koncentrálni.
A történet 1933-ban indul, amikor "győz a párt irányvonala", ami az elsüllyedt Atlantisz ma már kevéssé érthető tolvajnyelvéről lefordítva annyit tesz, hogy Sztálin átvette a Párt (SZKP, Szovjet Kommunista Párt, legyünk pontosak: ekkor Össz-szövetségi Kommunista [bolsevik] Párt) irányítását, letörte a szervezett belső ellenzéket. A regény szereplői még nem sejtik, ám a történelmet tanult olvasó tudja, hogy a regényben többször megjelenő Sztálin már a régi vezetői garnitúra és a szétzúzott belső ellenzék maradványainak likvidálását, a Nagy Terror első hullámának elindítását tervezi. Ekkor még csak az osztályellenség, és a korábban még létezett más pártok volt tagjainak száműzése, bebörtönzése, munkatáborba hurcolása megszokott dolog, a kommunista párton belül, elvtársak között ez nem mindennapos.
A fő cselekményszál Szasa Pankratov, a moszkvai egyetem közlekedésmérnöki karának hallgatója körül bonyolódik, akit egy Milan Kundera Tréfájára emlékeztető fordulat (humoros egyetemi faliújság) eredményeként előbb a pártból zárnak ki és az egyetemről távolítanak el, majd letartóztatják, elítélik és száműzik. Eközben nyomon követhetjük Szasa szerelmének, Varja Ivanovának hányattatásait is a korabeli moszkvai alvilág és a legalitás határán. És persze számtalan jól megrajzolt mellékalak gomolyog körülöttük, az orosz nagyregény hagyományainak megfelelően, olvasmányos stílusban.
Emlékszem, hogy a rendszerváltás idején nagyon elismerő fogadtatás érte a könyvet, bestsellernek számított, Szolzsenyicinnel emlegették egy lapon, ám mivel a magyar kiadás 1988-as, amikor az Internet hazánkban gyakorlatilag még nem létezett, a korabeli kritikai visszhang online nem idézhető meg (érdekes módon a google-ben romániai magyar hivatkozások szép számmal lelhetők fel). Ehhez képest most, 2010-ben újraolvasva egyáltalán nem tűnik porosnak a szöveg, és számomra különösen érdekes volt a harmincas évek moszkvai playboyainak (Wtf?! Léteztek ilyenek!) és külföldiekre vadászó (Értjük?! 1933-ban Moszkvában?!) prostituált polgártársnőinek Varját körülvevő miliője. Sztálin paranoid alkatát, amennyire meg tudom ítélni, a szerző történetileg és pszichológiailag is hitelesen idézi meg. Szintúgy Jura Sarok, a tökéletes túlélő menekülése a bizonytalan osztályhelyzet bélyege elől - ez akkoriban egy életre eldönthette az ember sorsát -, a mind nagyobb szabadság és függetlenség felé cinikus logikával vezeti őt - egyenest az NKVD testületébe. Ezek azonban ma már nem ismeretlen területek, ellentétben Varja előbb írt környezetével, melynek létéről sohasem hallottam korábban, ám a korabeli moszkvai világot egyszeriben hihetővé, közelivé és átélhetővé teszi.
Számomra a nagy orosz regény hagyományával több dolog is összekapcsolja a regényt: Szasa Pankratov, a röhejességig becsületes, egyenes és párthű főhős kálváriája, melynek lényege Dosztojevszkij Kamaszához hasonlóan éppen az, hogy a főhős annyival jobb az őt körülvevő környezetnél, hogy a saját nagy-nagy jósága teszi életképtelenné ebben a környezetben. Szasa Varjában találja meg a szerelmet, aki egyfajta "szent kurva" orosz irodalomban meglehetősen bevettnek mondható szerepét tölti be a regényben. (Korántsem olyan ártatlanul, mint a mindjárt terítékre kerülő tévéváltozatban.) A társadalmi környezet gazdag ábrázolása, a néha alig követhető mennyiségben előkeveredő és eltűnő mellékszereplők szintén mind az orosz nagyepika hagyományához kötik a művet. Tény, hogy kifejezetten olvasmányos stílusa okán lektűrnek is tekinthetjük, de a szereplők ábrázolása és a cselekménybonyolítás mélyebb rétegei - ti. hogy a főbb szereplők tulajdonképpen mind a szabadság felé, vagy legalábbis a rendszer szorításából menekülni törekszenek a maguk módján, ki "a párt vonalát követve", mint Szasa, ki a csibészek félig-meddig alvilági környezetébe szállva le, mint Varja, ki pedig félig akaratlanul, félig tudatosan, a könnyebb ellenállás felé indulva és az elnyomók közé állva, mint Jura, mindezen lehetőségek a mellékszereplőkön keresztül végtelen számú variációban továbbszőve - inkább az irodalmi érték felé billentik a mérleg nyelvét. Kiváló példa a cselekményszövés ravaszságára a "lírai szál", Szasa és Varja szerelmének alakulása: ők ugyanis, bár gyermekkoruktól ismerik egymást, a regényben voltaképpen elválásuk után, távollétükben szeretnek egymásba, elsősorban erkölcsi okból (ez, mármint az erkölcsi kérdés kardinális volta megint az orosz nagyepikához köti), mivel érzelmi és szexuális kalandjai közben Varja előtt egyre világosabb lesz, hogy a legjobb, a leginkább független ember, akit ismer, az a száműzött Szasa. És ugyanígy Szasa is a száműzetésben, szeretői körében világosodik meg, hogy Varja az, aki áldozatot hajlandó hozni érte anélkül, hogy a saját vállalásán túl közösségre ítélné vele a sors (ebben különbözik a szimpatikus tatár tanítónőtől, Zidától). Jézus és Jézusné, mint az ideális emberpár: az orosz irodalom örök vezérfénye.
A regényből, pontosabban a teljes tetralógiából hosszú és érthetetlen vacillálás után 2004-ben forgattak 16 részes orosz tévésorozatot, amely a youtube-on teljes egészében végignézhető. Érezhető a - mondjuk finoman - véges költségvetés kényszere, így például a pártkongresszuson játszódó tömegjelentekből annyi marad, hogy Ordzsonikidze, Kirov és Mark Alekszandrovics beszélget valami folyosón, és Sztálin éppen arra jár, meg hát a Trockij-gyilkosságra is csak utalnak a szereplők. Mind a szereplők jellemét, mind a történetszövést kissé leegyszerűsítették, szem előtt tartva, hogy tulajdonképpen a Pampák királyával kívánnak versenyezni, ezért szegény Szasa és Varja már akkor szerelmesek egymásba, amikor előbbit elhurcolják, egyfajta szovjet-orosz Rómeo és Júlia-sztorivá alakítva át a történetet. A készítők ezzel egyben ki is ütötték a címadó regény történetében rejlő erkölcsi kérdés-tartalmat, amit fentebb vázoltam.
Ám ami miatt mindenképpen érdemes megnézni - sőt, végignézni - a sorozatot, ha a regényt már olvastuk, az a szereposztás. Jevgenyij Ciganov végtelenül szimpatikus főszereplő, és annak ellenére, hogy a képe némiképp a fiatal Jean-Claude van Damme-ra emlékeztet, kiválóan játszik. Varja szerepét Csulpan Hamatova alakítja (korábban Roman Kosztomarov oldalán műjégtáncos volt, ez sem semmi éppen), és komolyan mondom, hogy fantasztikus. Alig vártam, hogy feltűnjön a filmben, és ha valakinek még tetszene rajtam kívül, akkor itt például verset mond. És minden egyes szerepre sikerült úgy színészt választani, hogy nemcsak egyszerűen eljátsszák a regény szereplőit, hanem szó szerint megszemélyesítik őket. A színészi játékért önmagában érdemes végignézni a sorozatot azon kívül, hogy a végére a főszereplők sorsának alakulására is fény derül.
A tévésorozat egyébként olyan szorosan követi a regény cselekményét, hogy a 9. rész elejéig - ahol a magyarra fordított Arbat gyermekei cselekménye véget ér - nulla orosz nyelvtudással is követhető, ha a könyv a kezünk ügyében van.
Az utolsó, ám talán legfontosabb tisztázandó kérdés, hogy minek olvassuk, minek nézzük. Először is élvezetes, olvasmányos történelmi regényt kapunk. Másodszor, a regény írásával és megjelenésével kortárs, hasonló témájú irodalom nagy részével szemben a nyelvezete ma is teljességgel érthető. Sok szovjet, illetve témájában szovjetellenes, ám megírásának idejét és helyét tekintve szovjet irodalmi mű mára a kor zsargonjának használata folytán külön szószedet nélkül egyszerűen érthetetlenné vált, mögöttes rétegeiről már nem is beszélve. (Ugyanakkor a kortárs, nem a Szovjetunióban, vagy legalábbis nem a keleti blokkban íródott szovjetellenes irodalom meg már a nyelvhasználat szintjén hiteltelen. A többiről ne is beszéljünk.) Fontos továbbá, hogy a most kurrens felületes, mindenféle ismeretet nélkülöző, ezért mitikus és egyben hiteltelen antikommunizmus-konjunktúrával szemben teljességgel reális, mindenféle értelemben, a regényben ábrázolt világ. Reális abban az értelemben is, hogy ez a világ nem barátságos, de élhető, ha a szabályait a szereplők kitapasztalják, mint ahogy emberek milliói éltek és éltek túl a létező szocializmus évtizedeiben. Fontos továbbá annak a kérdésnek az eldöntése szempontjából, hogy volt-e kommunizmus?
Mindezen érdemeire tekintettel a regény tízből hét, a tévésorozat hat harapást ér.
