Halls of the Dead

"Egyértelmű és jól hallható igennel válaszoltam" - Orbán Viktor, 2010. április 28.

"A szépfejedelem célja ennél több: egész népét kell boldogítania, nem középiskolás fokon! A nagy, egyetemesen boldogító igent kell kimondania és visszahallania alattvalóitól." - Szilágyi Ákos: A szépfejedelem, Palatinus kiadó, 2001.

Most már, hogy ilyen szerencsésen túljutottunk a népítéleten, és végre a fing is rózsaillatú lehet, vessük tekintetünket komolyabb témákra!

Nem sokkal az első forduló előtt TGM tollából (már megint; lassan olyan lesz, mint a bogárlaca) megjelent egy cikk, amit ugyan sok helyre belinkeltek, de visszhangot nem találtam róla. Mégis fontos írás szerintem, legalább egy szempontból.

Az általánosan forgalomban lévő helyett egy másik mítoszt próbál elfogadtatni és népszerűsíteni, ám mivel érvei vagy nincsenek, vagy meghamisítottak, továbbá a közhangulat sem áll épp mellette, sikerének valószínűsége korlátozott. Mégis muszáj mondani valamit róla, mivel a létezett szocializmusról megfigyeléseim szerint manapság komoly elemzés egyáltalán nem jelenik meg, kizárólag napi politikai célú ferdítések. TGM hivatkozott cikkét a magam részéről ugyanide sorolom, bár irányultsága éppen ellenkező.

Szóval a cikk első részében "bürokratikus-tervező államkapitalizmusnak" nevezi a létezett szocializmust, majd ezt némileg sulykoló jelleggel folyamatosan használja. Sőt, a történelmi tények ellenében odáig ragadtatja magát, hogy kijelenti, ez az ipari kapitalizmus sajátos, különleges változata, "amely nem volt kevésbé rettenetes (!) és nem volt kevésbé sikeres (!!), mint nyugati (piaci) ikre". Ezt azzal kívánja megindokolni, hogy az árutermelés, a bérmunka és a pénzforgalom fennmaradt, a termelés és fogyasztás logiakai elválasztásával, illetve a szellemi és fizikai munka elkülönülésével együtt. Fennmaradt továbbá "általában a társadalmi munkamegosztás" és az egyenlőtlenség, az elkülönült állam és a római jog. Mindezek miatt "a rendszer tőkés alaptermészetű volt", bár ezt ellenfelei nem tudták vagy nem ismerték el. (Holott a "létező szocializmus" ilyen értelmezési irányzata már TGM előtt létrejött.)

A minket gyötrő alapkérdés tehát az: létezett-e valójában a szocializmus?

Azt gondolom, hogy egy marxista alapokon álló elemző a társadalmi tulajdon - azért azt, hogy a magántulajdon a szocialista rendszerben legfeljebb megtűrt státuszba tudta magát verekedni, ne tagadjuk - tényét azzal intézze el, hogy "a proletár termelő számára édes mindegy, hogy a tőle elválasztott termelőeszköz tulajdonosa magánszemély, részvénytársaság, vagy a >szocialista állam<", nos, ez véleményem szerint olyan jellegű szellemi igénytelenség, ami Marosán "Buci" Gyuritól elfogadható egy különösen nekihevült szakszervezeti aktíva-ülésen (v. ö.: "nem a zsömle kicsi..."), ám a tárgyalt szerzőtől nem. Mert a proletár termelőnek ez édesmindegy lehet, de a tulajdonos viselkedése gyökeresen eltér egymástól. Emlékeim szerint erről szólt Kornai János életművének nagy része, de A hiány c. műve mindenképpen: "ebben a szocialista gazdaság egyik alapjelenségét tanulmányozta. A korábbi elméletekkel szembefordulva bemutatta, hogy a hiány nem egyszerűen a hibásan megállapított árak vagy a szakszerűtlen tervezés következménye, hanem a szocialista rendszer olyan sajátossága, amely belső természetéből fakad." A létezett szocializmus TGM állításával szemben elsősorban gazdaságilag bukott meg - azaz nem igaz, hogy "nem volt kevésbé sikeres, mint piaci ikre" -, mégpedig feltehetőleg azért, mert a gazdasági tényezők közül a szükségletek a legkevésbé tervezhetők. (Persze a piaci folyamatokat a magáncégek is elemzik és próbálják előrejelezni, csakhogy ennek sikeressége finoman szólva is változó, és a sikertelen tervezés következménye teljesen eltérő a két gazdasági rendszerben. "A kemény költségvetési korlátok és a csőd hiányában a vállalati költekezést nehezen lehet hatékonyan visszafogni.") A központi tervgazdaság a szükségletek állandó és a kielégítésük miatt folyamatos változását nem tudta követni, ahol pedig a szocialista gazdaság "követte" a szükségleteket, ott valójában az adott területről visszavonult, és átengedte a terepet a magánkezdeményezésnek.

Ha a gazdasági szereplők a tulajdonviszonyok okán a két rendszerben jellemzően eltérően viselkednek, akkor kiragadott momentumok alapján - szerintem - nem állíthatjuk azt, hogy a létezett szocializmus valójában államkapitalizmus. Államkapitalizmus leginkább a Harmadik Birodalom vége felé valósult meg, ahol a magántulajdon intézménye nem volt kérdéses, ám az állam keményen korlátozta a tulajdonos személyét (azaz bárki nem lehetett tulajdonos, pl. "fajára" tekintettel) és rendelkezési jogát (az SS vagy a birodalmi tervhivatal által kiadott tervszámokat "illett" teljesíteni).

Véleményem szerint ugyanezekből a tényezőkből fakad a szocialista rendszerek visszatérő vonzódása a munkatáborhoz, mely a szocialista állam ideáltípusa: könnyen tervezhető egyenszükségletek (1 pufajka + 1 csajka per fő) könnyen tervezhető kibocsátást eredményeznek (1 db Belomorkanal).

De félre a tréfával. A magam részéről kizártnak tartom, hogy TGM a cikkeiben állandóan demonstrált műveltsége dacára nem ismeri a Fehér-Heller-Márkus-szerzőtriász (lukácsisták!) Diktatúra a szükségletek felett című művét, vagy Kornai János fentebb hivatkozott könyvét. Ha más nem, ez a két munka elméleti és közgazdasági módszerekkel egyértelműen bizonyítja, hogy a szocialista rendszer - ha úgy tetszik, termelési mód - egyes elemeiben a kapitalizmushoz esetleg hasonló, ám összességében és működésében attól teljes mértékben különböző, önálló egész volt. (Nagyon sajnálom ugyan, de a nem tudtam meglepetést okozni, és más végkövetkeztetésre jutni, mint amit a józan ész amúgy is diktál. Csakhogy a józan ész önmagában nem elegendő TGM látszólag alapos és körültekintő érvelésével szemben.)

Mi hát akkor a tendenciózus és TGM-től egyre gyakrabban elhangzó tévedés oka? Vagy talán célja?

Erre a választ a szerző trükkösen máshol adja meg, mégpedig a Magyar Narancs múlt heti számában közölt interjúban. Mégpedig itt: "A hatalom és a tömegkultúra persze továbbra is konformista, a kritikai ész viszont - hiszen a rendszeralternatíva mellett foglal állást - kommunista. Akár kétségbeesett, akár utópikus, esetleg kritikai vagy tervező formában, de kommunista." Azaz a TGM által most már szinte minden megszólalásában visszatérően sulykolt állítás - miszerint szocializmus nem volt, amit annak hiszünk, az valójában államkapitalizmus - valójában egy másik állítást rejt magában: a szocialista (most már egyenesen kommunista) gondolat nem diszkreditálódott, és még mindig valós alternatíva a kapitalizmussal szemben. Sőt, a kapitalizmus egyetlen alternatívája a kommunizmus. Ezt az állítást nem kívánom bővebben kommentálni, de a szocializmus-témára még, ígérem, vissza fogok térni.

Mármost ha TGM-től jelenleg ennyi telik, akkor nekünk tényleg kampec.

1981-es Lucio Fulci-film, a szokásos mennyiségű darálthússal és akciós szemkinyomással.

A történet 1927-ben kezdődik, Louisianában. A feldühödött környékbeliek megrohanják a Hét Kapu Hotelt, és az ott lakó festőt, Schweicket (ejtsd: Svejk?!) bestiálisan megkínozzák, és tiltakozása ellenére a pincébe hurcolják, majd ott a falhoz szögezik, leöntik oltott mésszel, és otthagyják.

A film 1981-ben folytatódik. A new york-i Liza Merril örökli meg a hotelt, és az átvételt követően megpróbálja rendbe hozatni. A felújítást azonban kísérteties események hátráltatják: a festő lezuhan a létráról, a vízvezetékszerelő eltűnik a pincében. A New Orleans felé vezető úton a semmiben vak lány tűnik fel, és arra inti Lizát, hogy menjen el (ez klasszikus: "my name is Emily, and you should leave this place now!"). Persze, megint előkerül az emberbőrbe kötött Eibon könyve, sav égeti és óriáspókok szaggatják a szereplőket, nem maradhat el továbbá az obligát, akciós szemkinyomás sem. A zombik is felkelnek a hullaház boncasztalairól.

Fulcitól a második legjobb, közvetlenül követve a Zombit. Míg ott a könyörtelen és Fulcihoz képest következetes történetvezetés teremtett félelmetes légkört, illetve érdekes volt az is, ahogy a járványkórház személyzete elégtelen eszközökkel, de természettudományos igénnyel próbált megyarázatot találni a természetfeletti eseményekre, itt az első pillanattól a természetfeletti tényező dominál. Ez az eseményeket ugyan irracionálissá teszi, viszont a saját belső logikáját sikerült meggyőzően végigvinnie, ellentétben az ultrafos, értelmetlen Zombik városával. Sem a színészek, sem a trükkök ellen nem lehet kifogásunk: látszik ugyan, hogy nem az Avatar költségvetésével dolgoztak, de a szegényszag sem érződik a képkockákon, olcsó, de jó minőségű és megbízható termék az eredmény. Az egészet átlengi a túlvilági hangulat, különösen a reménytelen zárlatot, első megnézésre észre sem veszi az ember, mennyire.

A Holtak csarnokaiban ezt nyolc harapásra értékelik.

Újabb bizonyíték Lucio Fulci vonzódásáról a zombikhoz 1983-ból.

A film indítása rendkívül erős, az egyik kedvencem: egy lelkész ténfereg a temetőben, látszólag céltalanul, majd egy erős faágat látván hirtelen ötlettől vezéreltetve, hopp, felakasztja magát. Közvetlenül ezután egy szomszédos sírból velőtrázó női sikoly (Wtf?! Hol a nő?!) kíséretében Tesco-gazdaságos gumi-zombifej (vagy gumizombi-fej) emelkedik ki.

Miután a film már az első öt percben megütötte a Besenyő-család sírva röhögős színvonalát, a továbbiakban sikeresen tartja magát hozzá. Természetesen kiderül, hogy a velőtrázó női sikoly egy médiumtól eredt, aki a kezdő jelenetet transzban látta, de hogy mi célt szolgált a szellemidézés, hogy ezt akarta-e látni a médium, vagy csak véletlenül sikerült így, mit keresett a szeánsz színhelyén a váratlanul fellobbanó és elégő "Eibon könyve", mindezen kérdésekre nem ebből a filmből fogjuk megkapni a választ. Egyáltalán, különböző nevek és motívumok vannak egymásra dobálva, mégcsak nem is festői összevisszaságban, hanem tulajdonképpen unottan, a gyömrői kultúrban ledarált Sas Józsi-hakni modorában. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a film érdektelen volna, vagy unalmas, mivel a történet tátongó hézagait a rendező olyan dolgokkal tömi ki, amelyek láthatólag sokkal jobban érdeklik, és itt természetesen a lehetőleg minél bizarrabb halálesetekre gondolok. Egy lányt például az arcába dörgölt maréknyi féreggel ölnek meg (wtf?!), egy másik lány szó szerint kihányja a beleit, míg a félkegyelmű csábítót a zord atya kezeli a véletlenül éppen kéznél lévő, véletlenül éppen működő marógép segítségével.

A "zombik városát" összesen 4 (négy) darab zombi "terrorizálja", akik viszont tetszés szerint tűnnek elő a semmiből és enyésznek el ugyanott. A falusi színkörből kidobott statiszták állnak döbbenettől kővé meredt arccal a szubgagyi effektek között. A költségvetés láthatóan oly alacsony volt, hogy még az elnyűhetetlen Ian McCulloch-ot sem sikerült bevetni, csak egy feltehetően még nála is olcsóbban előállított klónt. A film vége pedig teljesen (teljesen - ha ennek a szónak a valódi súlyát fel tudjuk mérni) értelmetlen, de annyira, hogy szerintem még maga a rendező sem tudná elmagyarázni, mire is gondolt, amikor a pár felé futó kisfiú kimerevített képe a nyitányból már ismert velőtrázó női sikoly kíséretében széttöredezik. Komolyan, ha van valakinek bármilyen ötlete, azt szívesen fogadom.

A Fulci-vurstli eme impozáns darabja nem kevesebb, mint 6 harapást ér meg. És egy utolsó kérés a magyar filmforgalmazókhoz: több filmet "Zombik városa" magyar címmel már ne jelentessenek meg (lásd: Pontypool), mert komolyan mondom, hogy a következőnél rájuk küldöm az őrjöngő holtakat!

Itt van most ez. Annyival azért még kiegészíteném a szerző felsorolását, ami most majd szintén bizonnyal megvalósuland, tudniillik, hogy rózsaillatú lesz a fing.

...zsidókról (sőt, még annál is több).

Másról akartam írni, de ez most nagyon összejött így egybe, a per a MÁV ellen, az új Btk-kiegészítés a holokauszt-tagadásról, a Hetek címlapja, a... a... ennyi már elég is.

Azt azért ne tagadjuk, hiszen látja, aki kinyitja a szemét, hogy a különböző blogokon, amik ezekkel a témákkal egyáltalán foglalkoznak, legalábbis a kommentekben olyan viharos, mindent elsöprő, és egyben skizioid módon képmutató antiszemita - cunami? az azért nem - buzgár horgadt föl, mint Turi Daniban a nagylöttyös hímharag, midőn vérbenyihhant a szeme. A zsidók, azok a... azok az izék, akik a saját halottaikat sem tisztelik! A saját halottaikat, akik pedig nincsenek is! (Honnan lennének, ha a holo csak kamu? Dedukció.) Ezek a hitgyülisek, akik nem tisztelik a saját halottaikat (ergo ők is zsidók, annak kell lenniük - dedukció), ezek a saját halottaikat meggyalázva szentségtelenítik meg (v. ö. visszaélve vele) a Köztársasági Elnök Úr Őkegyelmességének Nagyméltóságú képmását! Ezeknek semmi sem szent, úgyhogy igazán ideje volna már, hogy elmenjenek... hova is? Ez egy örök probléma, hogy ezek nem mennek el sehova. Ahova meg elmennek, ott is csak a baj van velük. Talán Madagaszkáron... És adják-veszik a halottaikat, akiket nem tisztelnek, kárpótlást követelnek értük, pfúj, pedig mi tiszteljük ám az ő halottaikat, náluk is jobban, ezért nem mérjük pénzben őket! Sőt, holokamu-emléknapot tartunk nekik (hogy vinné el már végre az ördög)!

Blogomon igyekszem a tényekre koncentrálni, és alapelvem, hogy a hazug beszéd önmagát leplezi le. Tekintve, hogy a hazug beszédnek mindig van valami rejtett tartalma - amiről el akarja terelni a figyelmet, amit el akar tüntetni - gondos elemzéssel mindig felszínre hozható, akár az az amerikai, aki minden vietnamiban ott rejtőzik.

Ezért érdekes megfigyelni működés közben azt az érvrendszert, ami teljesen analóg módon működik a trianoni trauma tárgyalásával: 1. mindig is jól bántunk a zsidókkal (kiegyezés-kori emancipáció), 2. akik ezt nem érdemelték meg (lásd: Kohn Béla stb.), 3. de mi nem bántottuk, hanem megmentettük őket (Horthy és a budapesti zsidóság - khm - története), 4. megszállás alatt nyögtünk, amikor elhurcolták őket, 5. oda, ahol egyébként nem is történt velük semmi (csak a kárpótlás érdekében hazudoznak), 6. mindezért (az előzőekből következően igazságtalan) büntetésből a nyakunkba ültek a kommunizmus vezetőiként, 7. amelynek során sokkal többet szenvedtünk, mint előzőleg ők (egyébként is lásd 5.). Ha ezeket az állításokat egymás után végignézzük, olyan logikai sort kapunk, amelynek szinte mindegyik eleme ellentétes a másikkal. Nem is beszélve a tényekről.

Hazánkban szinte az emancipációval együtt, Európában úttörőként jelent meg a politikai antiszemitizmus (Istóczy). Ettől függetlenül tény, hogy a zsidók jobb bánásmódban részesültek az I. világháború előtt, mint az egyéb nemzetiségek, de az is tény, hogy Izrael területének a legcsekélyebb része sem származik Magyarországból, ellentétben egyéb, korábban a magyar állam fennhatósága alá tartozó nemzetiségek mai államaival.

Nyilván könnyebb volt a Tanácsköztársaságra - és a vele egy kalap alá vett Károlyi-féle Köztársaságra - kenni minden felelősséget, mint szembenézni azzal, hogy min kéne változtatni. Sajnálatos, hogy van a világon egy másik ország is, amely az I. világháború végén elvesztette területének kétharmadát, vele együtt nagyhatalmi ábrándjait (értve ezalatt, hogy addig magát nagyhatalomnak tekintette), gazdaságilag gyakorlatilag csődbe jutott, és helyzete szinte minden szempontból hasonlított a kortárs Magyarországéra. Ez a bizonyos ország azonban nem a "mindent vissza" zsákutcájába menekült, és nem a középkorias díszletek visszaállításában próbálta megtalálni a maga lehetőségeit, pedig kifejezetten jól állt volna nekik, és nem próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Példája kicsit egy másik lehetőséget mutat meg nekünk, amit azonban mi nem valósítottunk meg. Ez az ország nem más, mint Törökország, és gondoljuk végig azt, hogy mi a különbség Kemál Atatürk és politikai kortársa, Horthy Miklós között.

Hogy Horthy megmentette volna a zsidókat, erről lehet vitatkozni, és nem csak amiatt, hogy akkor hova lettek a vidékiek (nyilván szegénykémnek nem ért el odáig a keze). A budapesti zsidóság "megmentésére" olyan helyzetben került sor, amikor az utolsó magyar államférfi már pontosan tudta, mivel az angolok megmondták neki, hogy háborús bűnösnek fogják nyilvánítani, ha bármilyen módon közreműködik a történetesen Budapesten még megmaradt zsidók elgázosításában. Úgyhogy a Horthy-féle zsidómentés ugyanolyan nagystílű, széles távlatú, államférfiúra valló húzásnak tűnik, mint végső beleegyezése az ország német megszállásába. (Emlékszünk, ugye? Otto szőnyege - ez volt az ára a beleegyezésnek.)

Azért az tény, hogy a kommunizmusnak Magyarországon Tanácsköztársasággal, miegyébbel együtt összesen sem volt 70.000 halálos áldozata, ellentétben a féléves nyilas uralommal, és ebbe csak azokat számoltam, akikkel nyilas honfitársaink (Szebb jövőt!) sk. végeztek, a haszon vagy az élvezet reményében. Ehhez pluszban jön a deportálás, amit szervezetten végeztek azok a szemét  friccek (hát persze, hogy nem mi!). Alapvető, elvi különbség, hogy a málenkij robotról, bár kétségtelenül kellemetlen helyzet volt, amitől a jó szerencsén kívül nem sok minden menthette meg az embert, a túlnyomó többség hazatért, ami Auschwitzról nem mondható el. (Bár persze, megint elfelejtem, hogy ezek csak a kárpótlás érdekében hazudoznak. És persze megint elfelejtem, hogy a kommunizmusba Pol Potot is beleszámítjuk, ha hazánk sérelmeiről van szó, a fasizmusba meg... hát olyan nem is volt, asztat mindet a svábok csinátták!)

Tulajdonképpen itt vissza is kanyarodhatunk a MÁV elleni keresethez, amit a zsidók (úgy en bloc) indítottak, és amiről már mindenki elmondta, mennyire gyomorforgató, ízléstelen stb., én nem is értem, ha ennyi kényes ízlésű ember lakik Magyarországon, akkor ki vett egymillió jegyet az Avatarra? Holott szerintem pont az a lényeg, hogy bizonyos fajta bűnök nem évülnek el, és nem lehet megúszni a vezeklést. Vagy - ha jobban tetszik - a történtek őszinte átgondolását. És a belátásnak, hogy valamely cselekedet bűn (vagyis a bűn - bűn, ahogy a krumplileves legyen krumplileves, vagy éppen ellenkezőleg), bizony belülről kell fakadnia.

Na szóval, ennyi idő után talán rá kellene jönni, hogy a hárítás, tartson bár negyven vagy hatvan vagy kilencven évig, sehova sem vezet. A szart el kell takarítani, különben az idők végezetéig ránk rohad. Amint most szépen látszik.

Döbbenten kell tudomást vennünk róla, de az élholtak már Aprajafalvát is fenyegetik! Mi másként értékeljük ugyanis a Lila törpök című Hupikék törpikék (született Smurfs) epizódban történteket?

A gond 2:16-nál egyszerű rovarcsípéssel (infested animal attack) kezdődik, minek eredményeképpen Lusti láz és rövid eszméletvesztés eredményeként lila törpévé változik, hápogni kezd és járás közbeni mozdulatai is módosulnak. Intelligenciaszintje látványos mértékben zuhan (!), családtagjait, ismerőseit nem képes azonosítani, közeledésükre és bármilyen más helyzetre agresszióval válaszol. Bár a gyerekkorú nézőkre tekintettel a szimptómák szimbolikusak, mégis könnyen azonosíthatóak. Nem nehéz átlátni, hogy az elváltozott lila bőrszín a szintén elváltozott rothadó zöldes-szürkés bőrszínt, a hápogás a figyelmeztető - préda jelenlétére és támadásra felhívó -  morgást, a békaszerű ugrándozás pedig a csoszogó vánszorgást jelzi. No és a legfontosabb: a kór harapással terjed a törpök között (első példája 3:50-nél). A védekező törpök reakciói is jellegzetesek, már-már kézikönyvbe illőek: először megkötözik a fertőzötteket, és megpróbálják kezelni a betegséget, majd ahogy a betegek egyre többen lesznek, a törpök az épületekben barikádozzák el magukat. Ezzel a szervezett egészség- és járványügyi kezelés feltételei elenyésznek. Végül a maroknyi megmaradt törp már csak a puszta túlélésért harcol. 8:51-nél Törpapa klasszikus túlélő-helyzetben találja magát: minden oldalról lila törpök (tudjukkik) veszik körül. A pollennel végrehajtott szórópisztolyos fertőtlenítést nyugodtan értékelhetjük a fejlövést és a hadszíntér égetéssel történő mentesítését (battlefield sanitation) helyettesítő eufemizmusnak.

Aprajafalvát csak az isteni gondviselés menti meg a végső pusztulástól. Ha belegondolunk, ez nem sokkal vidámabb, mint a Holtak hajnalának zárlata.

Összegzés: a tárgyalt mű gyermekek számára is átélhető, feldolgozható, mégsem ijesztő módon jeleníti meg a zombi-fenyegetés mibenlétét. Láthatjuk, miről ismerhető fel egy élőhalott, hogyan következnek egymás után a fertőzés stádiumai, illetve a fertőzés különböző szintjein mik a védekezés különböző módozatai. Lényeges információ a filmből, hogy korábbi családtagjainkkal, ismerőseinkkel szemben sem lehetünk kíméletesek! Oktatófilmként tulajdonképpen kötelezővé kellene tenni az óvodákban. Értékelése sajátos műfajának úttörő jellegét tekintve tíz harapás.

Létfontosságú információ: magyarul a 4. sz. Hupikék törpikék DVD-n (Barlangjáró törpök) férhető hozzá. Gyermekünkkel szülői felügyelet mellett rendszeresen nézessük, a tananyagot kérdezzük ki, a fejlövést és a hadszíntér mentesítését (fejlevágás, hullaégetés) gyakoroljuk.

A Jöjj és lásd-ról számos méltatás megjelent már, melyek eléggé egyöntetűen állapítják meg, hogy az idő múltával remekművé nemesedett (a szovjet filmek fesztiváljára kiküldött tudósító a magyarországi bemutató előtt még hollywoodias hatásvadászatnak értékelte).

Mivel azt is lehet tudni, hogy a film Alesz Adamovics Hatinyi harangok című könyvéből készült, kézenfekvő volt elolvasni és összehasonlítani az irodalmi eredetit és az adaptációt.

A film röviden arról szól, hogy Fljora, aki neve ellenére fiú, be akar állni a partizánok közé. Ehhez először is fegyvert kell szereznie, ami nem nehéz, hiszen alig egy éve dúltak vidékükön a Nagy Honvédő Háború kezdeti nagy ütközetei. Fljora tehát beáll a partizánokhoz, és a rövid, de vidám partizánéletet követően, amikor a harcképes férfiak elhagyják a tábort, a gyakorlatilag sorsukra hagyott hátramaradottak közül az erdőben elveszve, Glasával, a partizánparancsnok fiatal szeretőjével együtt a mocsarak közt rejtőző szigetre, a falusiak hagyományos búvóhelyére menekül. Anyját és kishúgait ekkorra már megölték, de ezt ő csak a szigeten tudja meg Glasától. Három partizán és egy rituálisan meggyalázott Hitler-bábu társaságában elindul, hogy élelmet szerezzen a mocsárban bújkálók számára, ám a vállalkozás katasztrófába torkollik: társait megölik, a faluból elhajtott tehén elpusztul, Fljora pedig tehetetlen elszenvedőjévé válik egy Einsatzgruppe büntetőakciójának, amelynek során a falut a földdel teszik egyenlővé. Csakhamar fordul a kocka: a büntetőegységet elvonultában támadás éri, és a partizánok azt a néhány embert, akit sikerült elfogniuk, rövid úton felkoncolják. Fljora a film végére szinte öregemberré válik, és a partizánokkal együtt elnyeli az erdő.

Ehhez képest a könyv kerek kis kerettörténetbe foglalja az elbeszélést, a partizáncsapat túlélői Hatinyba utaznak, a faluban felállított emlékhely avatására. Megtudhatjuk - amit a filmből nem - hogy Fljora a háborús fizikai és lelki trauma hatására megvakult, feleségül vette Glasát, akivel évekkel a háború után találkozott újra, és született egy kisfiuk is. Hasonlóképpen értesülhetünk más fontosabb szereplők sorsáról is.

A fő különbség a két mű között a főszereplő személye. A filmbeli Fljora egyértelműen gyerek, olyan tizenöt-tizenhatéves forma lehet, aki inkább csak játssza a partizánt, a nagyfiút, mintsem tényleg az lenne. Ezzel szemben könyvbeli modellje tizenhét-tizennyolc éves (ebben a korban egy-két év sokat számít), és tevékenyen részt vesz a harcokban, sőt, a film végi megtorlásban is. Általában véve is a könyv főszereplője és narrátora sokkal tevékenyebb és egyben egyszerűbb figura, mint a film végül puszta tehetetlen szemlélővé redukálódó, egyértelmű áldozat-főhőse. Nem hagyható figyelmen kívül vesszőparipám, a narratív struktúra, mely a könyvben a visszaemlékezésekből végeredményben összefüggő, lineáris cselekményt rajzol fel, míg a film - bár csalóka módon, a könyv narrátorát elhagyva jelenidőben mutatja tárgyát - cselekménye meghatározhatatlan hosszúságú kihagyásokkal felszabdalt, és a kihagyások által közrefogott történések sem szabályos hosszúságúak. Szép példája ennek a partizántáborban töltött, a filmidőben rövid időszak, melyről az anekdotikus jelentek révén mégiscsak tudjuk, hogy hosszú időtartamot ölelhetett fel, szemben a falu gyakorlailag real-time-ban rögzített megsemmisítésével, amely pont emiatt a filmidő tekintélyes hányadát foglalja el. Az pedig, hogy utána a partizánok ellencsapása mikor és hol következett be, pláne, hogy Fljora miként került oda, már végképp homályban marad, a film végét teljesen lázálomszerűvé téve. És ide kapcsolódik a két mű - számomra - legnagyobb különbsége, mert teljesen eltérő morális alapállást tükröz. A könyvben a partizánok nem koncolják fel foglyaikat, azok gyakorlatilag balesetben pusztulnak el (szökés közben az égő tőzegláp parazsába zuhannak). Az egyetlen gyilkosságot egy "erkölcsileg felhatalmazott" partizán követi el, akinek a faluban ölték meg a családját. A filmbeli "népítéletről" ki-ki alkosson véleményt maga, mindenesetre - hogy finom legyek - nekem nem tűntek ezek az erdei emberek olyan makulátlannak, mint a könyvben.

Végső konklúzióm, hogy ez a páros újabb remek példa arra, hogy igazán jó filmet közepes (sőt, jelen esetben gyenge közepes) irodalmi alapanyagból lehetséges készíteni. A filmet mindenkinek tudom ajánlani, értéke vitathatatlan, bár erős idegzet és/vagy gyomor kell hozzá. A könyvet ellenben csak olyan megszállottaknak, akiket kifejezetten érdekel a "miből lett" kérdése. Nekik elsősorban türelemre és nem gyomorra lesz szükségük.

2008-as kanadai (ez fontos!) film Bruce McDonald rendezésében.

Legyünk öszinték, az "intelligens zombifilmnek" körülbelül annyi értelme van, legalábis eddig annyi volt, mint a nikotinmentes cigarettának meg az alkoholmentes sörnek. Lehet mesélni a Romero-filmek társadalomkritikai töltetéről, én ezt csak amolyan fűszernek tekintettem. Talán ezért nem is okozott csalódást a Holtak földje, ellentétben a Holtak naplójával, amelyben az ősz mester szemmel láthatólag maga is elhitte, hogy fontos üzenete van neki, amit közölni kell mindenkivel. A zombifilm, mint műfaj, valójában a borzongató népszórakoztatás egyik legalantasabb formája, entellektüelek általában a pornó mellett az általuk természetesen nem ismert, de a panelprolik és cigányok által nyilván fölös mennyiségben élvezett bűnös szórakozások közé sorolják. Hihetetlen, de van olyan barátom, aki nem látott zombifilmet, amíg engem meg nem ismert!

Pedig a zombikban van potenciál, hiszen, mivel épp annyira emberiek, mint amennyire nem, mindent / bármit el lehet mesélni általuk. A műfaj eme sajátosságára nem is igazán jött rá senki, és mivel az alkotók alacsony intellektuális fordulatszámon járatják a műfajt, lassan kezdenek megcsömörleni tőle a nézők. Nem véletlen, hogy zombikról könyv nem igazán jelent meg (a Büszkeség és balítélet átiratát most hagyjuk...), ami mégis, abból én csak két olyat ismerek, amit nyugodt szívvel tudok olvasásra ajánlani bárkinek. (A zombi ugyanis meghatározóan filmes szörny. Soha nem tudjuk megunni a látványát. Mozi nélkül nem is lenne. Könyvet írni róla főleg azért nagyon nehéz, mert sokkal érdekesebb nézni a bomló és mégis mozgó testeket, mint olvasni egyhangú tevékenységükről. Kicsit a középkori katedrálisok híveket riogató freskóira emlékeztet valamennyi jó zombifilm.)

Az utóbbi időben készült filmek alapján úgy látszik, a zombifilm elindult a romkommá gagyisodás rögös lejtőjén. Ezzel nem a Shaun of the Dead-et akarom bántani, hogyan is jöhetnék ahhoz?! Erről a folyamatról nem Simon Pegg és Nick Frost zseniális párosa tehet, vagy rendezőjük, Edgar Wright, hanem a számtalan ostoba iparos, aki csak gyártja, gyártja a szart, ahelyett, hogy gondolkodna. Nem akarok több olyat látni, hogy állig felfegyverzett kommandósok / bűnözők gyanútlanul besétálnak a zombilepte kisvárosba, ennél több kell, vagy a műfaj mehet vissza a szemétkosárba, ahol a nyolcvanas évek elejétől a kétezres évek elejéig meglapult.

Ez a film ettől jó, sőt, merem mondani, szerintem fontos a műfaj történetében. Az első olyan zombifilm, ami nem a tiniszerelem virányos tájai felé keresi a kitörési pontot, hanem a gondolkodást célozza meg, a szó szoros értelmében.

A sztori szerint Pontypool kisvárosában, ahol mindenki ismer mindenkit, első reggeli műsorának vezetésére a helyi rádióstúdióba megérkezik a nagyvárosból frissen szerződtetett Bochkor Gábor. A viszonyokra jellemző, hogy a műsorvezetőt a főnöke lecseszi: nem szabad a mesterlövész rendőr alkoholizmusával viccelődni adásban, mivel mindenki tudja, hogy tényleg alkoholista. Ahogy az idő előrehalad, egyre furcsább eseményekről szereznek tudomást a stúdióban tartózkodók: dühödt tömeg ostromolja meg Mendez dr. rendelőjét, sebesültek és halottak is vannak. Sőt, szemtanúk állítják, hogy a támadók kannibálok. Pedig a szomszédasszony fia milyen rendes gyerek volt az előbb, még mielőtt belém harapott volna! Valójában nem is igazán zombikról van szó a történetben abban az értelemben, hogy halottak kelnének ki a sírból, inkább zombiszerűen viselkedő fertőzöttekről, á la 28 nap múlva. Egyfajta gondolkodásbeli zárlatról van szó, amit mémek okoznak, ám bővebben nem akarom spojlerezni, mitől és hogyan fertőződnek meg a betegek - legyen valami öröm a filmnézésben. Belezést nem lehet látni, még akkor sem, amikor a szereplők egy, az épületben rejtőző zombival / fertőzöttel számolnak le, sőt, hogy a műfaj tipikus rajongóit végképp próbára tegyék, a filmkészítők a kezdő jelenetet kivéve, amely a dj kocsijában "játszódik", ki sem mozdulnak a rádióstúdió épületéből. Ennek ellenére feszültségből nincs hiány, egyrészt, mivel a fertőzés természete miatt még a légmentes szigetelés sem nyújt ellene védelmet. Másrészt persze végig kénytelen gondolkodni a néző a témából adódó párhuzamokon, és magukon a kommunikációs rövidzárlat miatt magukba forduló "zombikon". A film végére nyitott kérdés, de már nem is számít, hogy a szereplők megmenekülnek-e, vagy sem: a fertőzés keltette gyanú létezésünkkel szemben örökre velünk marad. (Csak a legnyilvánvalóbb párhuzam: az interneten viharos gyorsasággal terjedő video-mémeket, ugye, viral video-nak hívják. És mi lenne, ha nemcsak nevükben lennének vírusszerűek, hanem valóban vírusként viselkednének?)

A kevés szereplő kiválóan oldja meg feladatát, különösen figyelemre méltó az intellektualizáló hajlamokkal megáldott-megvert műsorvezetőt játszó Stephen McHattie, akinek az arcára van írva, hogy ott volt minden kilométerkőnél. Minden a helyén van itt, és működik az utolsó csavarig, így aztán a film egésze messze túlteljesíti látszatra szerény vállalásait. Leginkább valami nagyon okos, megbízható és intelligens kis szerkezetre hasonlít az egész, amitől nem várunk sokat, aztán használat közben a szívünkhöz nő, hogy már meglenni sem tudunk nélküle. Mondjuk, egy okosnak és üzembiztosnak bizonyuló kis telefon valami ismeretlen és első pillantásra gyanús gyártótól, hogy stílszerű legyek.

Harapásból nálam tízből tízet érdemel. Még ha nem is lesz klasszikus, amit pedig megérdemelne, akkor is ajtót nyit a jövőbe a zombiknak. Reméljük, más is át fog lépni ezen az ajtón.

Lucio Fulci 1979-es klasszikusa az új év első bejegyzésének tárgya. (Remélem, stílszerű vagyok.)

A film zsfaktor-mértékét megfelelően jelzi a film címváltozatainak mennyisége. Csak példálózó jelleggel: Zombie Flesh Eaters, Gli ultimi Zombi, Island of the Flesh-eaters, Island of the Living Dead, Zombie 2, Nueva York bajo de los terror (!), valamint a kedvencem: Zombie 2 - Woodoo - Die Schreckeninsel des Zombies (ez így egyben a teljes cím, rendesen odatesz a WTF?!-együtthatónak). Megfigyeltük-e, hogy a zskategóriába tartozó filmek jelentős része olyan színvonalat képez, ahol a cím már mit sem számít, és ezt a számtalan címváltozat tanúsítja?

Az egyik legütősebb horrorfilm-indítást láthatjuk: lepedőbe bugyolált alak ül föl bizonytalanul egy kórházi vaságyon, akit premier plánban lő fejbe egy revolver. Ezek után következik a lényegre törő cím a maga nemes egyszerűségében: Zombi. Itt aztán nincs és nem is lesz mellébeszélés. A történet a kezdet szellemében bonyolódik tovább: szellemhajó érkezik New Yorkba, melynek egyetlen utasa élőhalott. A hajó tulajdonosának leánya a - ki más, mint - Ian McCulloch által alakított riporter kíséretében indul az Antillákra, Matul elátkozott szigetének felkutatására. A párhuzamosnak nevezhető narratív szerkezetből kiderül, hogy a szigeten zombifertőzés van kitörőben (a kézikönyv szerinti class 1, legfeljebb class 2 szintjén), mellyel egyedül a dr. Menard által vezetett járványkórház csekély létszámú személyzete igyekszik felvenni a küzdelmet. Sejthető eredménnyel.

Minden kétség nélkül ez Fulci legjobb filmje a témakörben, sőt, nem túlzás azt mondani, hogy ilyennek kell lennie egy valamirevaló zombifilmnek. A rendező egyéb filmjeihez képest összeszedett - de legalábbis követhető - történetről beszélhetünk. A speciális effektusok még mai szemmel sem hagynak kívánnivalót maguk után. És néhány olyan emlékezetes jelenetet sikerült a filmbe illeszteni, amiket azóta sem tudtak túlszárnyalni: a dr. Menard felesége elleni támadás, a kínos lassúságú szemkinyomással (amit Rodriguez elég összecsapott módon idézett meg a Terrorbolygóban), a zombi és a cápa egyedülálló, példátlan víz alatti harca, a teljesen kihalt faluban fényes nappal tántorgó egy-két élőhalott hátborzongató képe, majd a végső támadás a járványkórház ellen. És azok az elképzelhetetlenül leamortizált zombik!

Tízből tíz harapást érdemlő klasszikus. Arany protézissel.

A ködös észak filmművészete nemcsak a látens buzeráns-könnyben tocsogós kis vámpírok műfajában kér szót magának. Szerencsénkre az élőhalottak népes családjának további tagjához is van hozzáfűznivalójuk.

Tárgybeli dolgozatunk, sajnos, csupán egyetlen szempontból minősülhet korszakalkotónak. A sokat ígérő címtől felajzott néző sem igazán vicces, sem igazán vad történetet nem kap fáradozásaiért cserébe. Ha szigorú akarok lenni, egyszerű popcornmozi az eredmény, amelyen ráadásul nem lehet igazán jóízűen berúgni és leállatiasodva böfögni, mint mondjuk a Zombi sztriptízen. Most az, hogy egyszer ebben is kúrnak egyet a budin, ráadásul szinte teljes sötétségben, nem sokat lendít a dög-faktoron. A filmes hivatkozások listaszerű felsorolását, ráadásul - szegénységi bizonyítvány! - az egyik szereplő által szóban előadva, nemhogy nem kéne kötelező penzumnak tekinteni, hanem olyan lejárt lemez, ami szerény véleményem szerint lassan már a hatóságilag üldözendő és büntetendő kategóriába tartozik, jutalomként legalább 15 év erőműépítéssel a Jenyiszejen. Most őszintén, ha a rendező nem tudja semmilyen szellemes, filmszerű formában előadni, hogy életében hány és milyen horrorfilmet látott, akkor ezt lesz szíves a haverjaival megbeszélni a söre mellett, jó? Ha tudná szellemesen, de nincs rá költségvetés: lásd az előző pontot.

Ritka poen jó poen, tartja a közmondás, de esetünkre ez sem igaz. Sem böfögő röhögésre ingerlő igénytelenségre, sem metsző szellemességre (sem pedig a kettő oly ritka keverékére) nem szabad számítanunk. Azért a Szeszélyes évszakok legendás szintjét sikerül meghaladni, hogy valami jót is mondjak, de a témából adódó legkézenfekvőbb vicceket nem.

Külön dicséretet érdemel viszont a magyar cím. Hát, mit mondjak, nem egy zsákbamacska. Becsülnünk kell az ilyen kendőzetlen, becsületes, egyenes szót. Mély fájdalmamra a cím jobban sikerült, mint a film maga. Van húzása, és éppen ez a baj: ilyen cím mögé stílusosan valami egészen hajmeresztő baromságot és/vagy elképesztő őrjöngést vár az ember, jó esetben a kettő zseniális - vagy zseniálisan szar, a kettő egyre megy - ötvözetét. Reméljük, a cím mögé majdan kerül méltó tartalom is, hiszen ez csak magyar cím, szerzői jogi akadályokat ezért talán a rendező nem fog támasztani.

A tisztes iparosmunka értéke öt harapás, a címé tíz, plusz egy félig megrágott vaskereszt.

Milyen az, amikor e lángoktól öleltben szembejön a fikcióval a valóság, a filmművészettel annak tárgya? Hát, nem lesz belőle a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon (elcsépelt és könnyen átlátható metafora, de nem lehetett kihagyni!).

Na most erre itt (egész pontosan a 48112 sz. bejegyzést nézzük) értelmes ember nem tud mit mondani. Persze, tud, de elsőre mégis nehéz. Talán, ha kérdéseket teszünk fel, kicsit előbbre jutunk.

1. "Torz jövőképet vizionálnak motorosokat felhasználva" - "Voltak olyan csapatok, akiknek sikerült annyit megtudniuk, hogy a készülő kisjátékfilmben negatív szerepben kell szerepelniük, mint motoros. Ők sem vállalták, mert nagyon helyesen nem kívánják lejáratni a motoros társaikat." Ez mi a faszom?! A Mad Max az nem "torz jövőképet vizionál motorosokat felhasználva"?! Abban nem negatív szerepben szerepelnek (juj, de finom!), ráadásul motorosok?! Azt hogyhogy vállalta valaki, helytelenül lejáratva motoros társait?! Más motorosokról szóló, torz jövőképet vizionáló filmekről ne is essék szó, annyira kézenfekvő a párhuzam. Mert igenis, szerintem az őrült Mad Max nélkül szegényebb lenne a világ filmtörténete.

2. A filmesek részéről milyen valóságismeretről, a tárgyul választott magyar motorostársadalom milyen szintű ismeretéről árulkodik az a módszer, amivel próbáltak palimadarat motorosokat fogni a forgatáshoz? Külön élvezet a Stirlitz-színvonalú konspirációt látni megvalósa közben, amint az álomgyár illuzionistái, a hivatásos szemfényvesztők megpróbálnak beépülni egy zárt közösségbe. (Mit érdemel az a filmes, aki nem tud átejteni egy kívülállót? Jobban nem tudom szájbarágni.) Arról a nagyvonalúságról már nem is szólva, hogy ha büdösek a motorosok, akkor talán el lehetett volna kerülni ezt a döbbenetes lebőgést úgy, hogy beöltöztetünk pár statisztát meg kaszkadőrt.

3. Az milyen, hogy harcos jogvédőként választok témát, sumákolva próbálok hozzá szereplőket szerezni (occsó is legyen meg veszélytelen is), aztán mikor lelepleződök, akkor magam alá vizelve megpróbálok eltűnni a csatornában? A témaválasztás szabad, akinek nincs hozzá töke, ne próbálkozzon! Elmúlt az a világ egy ideje - és elég pontosan lehet azt tudni, hogy mióta -, amikor a maximális kockázat annak, hogy a Castróban jófejkedek a szép bölcsészcsajok előtt a forró témámmal, amiről forgatok, ha kiderül, hogy nem is. Aki harcos jogvédő akar lenni, annak hozzá kell szoknia a harc gondolatához, akár fizikai értelemben is!

4. Mindehhez képest a csipkelelkűnek bizonyult filmkészítők tervezett opuszukban az erőszakos megoldások hívének kívántak mutatkozni. Mire fel?! Mert mi másnak, mint erőszakos megoldást propagálónak nevezzük azt az elképzelést, hogy egy fenyegetően fellépő fegyveres sokaságot egy nagyobb számú, fegyveresen fellépő sokaság futamít meg?! (Nem az ügyes / okos / erős / kérlelhetetlen / nemes bosszúra szomjazó magányos hős!)

5. A közzétett forgatókönyv elnyűtt sztereotípiákra aljasul rájátszó-e? A romák ugyanis a forgatókönyv szerint sokan vannak, fenyegetően lépnek fel, nagy késük van, köztük izmos, jól öltözött fiatalok (csak nem bűnözők?). Csak nem az a mondanivaló, hogy helyettünk, jogvédők helyett, akik képtelennek bizonyultunk rá (nem lévén tökünk hozzá - lásd mint fent), majd a roma bűnözők fogják eltakarítani a nácikat?! És ez a probléma boldog feloldása?! (Egyéb példák a sublime üzenetekre: a nácik pitbullja a nőstény, a cigányok fekete kutyája a kan, azaz a nácik alárendelt, buzi csicskák; a romagyerek virtuóz, és kihívja a náci kisfiút a labda átpasszolásával; a tizenhat éves csajszi üzenete egyértelműen szexista, nem beszélve a Rómeó-Júlia-románcról - hát hol tetszenek élni?!; na és a motorokat tapogató cigánygyerekek örömtelinek, feszültségmentesítőnek szánt képe, ami a magántulajdon szentségének egyértelmű, egyébként jól ismert semmibevételét tükrözi, ami a cigányokkal kapcsolatos közkeletű sztereotípia egyrészt, elnéző helyeslése meg legalább ilyen közkeletű liberális [persze csak Magyarországon!] hozzáállás másrészt.) Legalább egy Spike Lee-filmet tetszettek már látni?

Összefoglalva: 1. A motorosok az egy külön rassz. 2. Tilos őket másképp beállítani, róluk mást állítani, mint amit ők nemesnek, rájuk jó fényt vetőnek gondolnak. 3. A(z általunk elképzelt, a valóságosan létezővel köszönőviszonyban sem lévő) nácizmussal szemben bármilyen színvonaltalan, átgondolatlan szarral lehetséges a küzdelem. 4. A problémákat nem kell megismerni ahhoz, hogy rájuk vonatkozó megoldási javaslattal léphessünk fel.

Az egészet pedig a liberális ármány legújabb, a hazafiak nemes jellemén és a közösség összetartásán hajótörést szenvedett nemzetrontó kísérleteként tálalja a Magyar Nemzet.

Nem is csoda, hogy ott tartunk, ahol. A magam részéről semmi jót nem várok.

Ha hiszitek, ha nem (hiszi a píszí), de megtörtént az elképzelhetetlen, az elgondolhatatlan, vagyis magyar kiadásban megjelent Lucio Fulci Zombi című filmje! Saját szememmel láttam a hétvégén boltban. A belezés nagymesterétől meglátásom szerint ez a legjobb a témakörben. Története ugyan kicsit széteső (más rendezők filmjeihez képest; önmagához mérve maga az összeszedettség), de kárpótolnak ezért a túlzás nélkül felejthetetlen képek. Máig nem tudom elképzelni például, hogyan forgathatták le a zombi harcát a víz alatt a cápával.Dicsérjük érte az Ultrafilmet.

A francia nevű, dekadens arisztokraták története helyett  / mellett ma egy jóval rövidebb, sok ponton azonban rendkívül hasonló dolgozatot szeretnék összehasonlító kritikával illetni, már persze, ha ez egyáltalán lehetséges. A két mű gyártója a Geffen Company, illetve az RTL Klub Extra, a főszerepben a Brad Pitthez és Tom Cruise-hoz méltán mérhető, markáns és összetéveszthetetlen megjelenésű Sz. Iván, aki - mint a magyar produkció is bizonyítja - a két előbb említetthez hasonló színészi jelenléttel bír. A két mű formája döbbenetes hasonlóságot mutat egymással: dokumentarista önvallomásnak álcázott, valójában azonban teljes mértékben fiktív történetet látunk és hallunk megelevenedni a vásznon, illetve a képernyőn. Mindkét esetben kérdéses ugyanakkor a dokumentarista igyekezet ellenére az elbeszélő személyének valódisága: nemcsak a vámpír(ok) valóságos létéhez fűz a józan ész némi kételyt, hanem a barátságosan, nyíltszívűen mosolygó, igyekvő, ám méltatlanul besározott fiatalember képernyőn megjelenő figurájához is, aki becsületes szezonális vállalkozással tartja fenn családját, mely vállalkozás természetének részletezésével - érthetően - ugyanúgy nem kívánta untatni nézőit, mint ahogy Pointe du Lac és Lestat minden egyes nyomorult vérszívását is szükségtelen volt ábrázolni.

Mindkét mű egy-egy, ártatlanul a körülmények áldozatává vált fiatalemberről szól, akiket a rideg világ alaptalanul mocskol be és választ el szeretteiktől. Sőt mi több, ártatlanságuk ellenére mindkettőjüket gyilkosoknak tartja érzéketlen környezetük, annak ellenére, hogy  mindketten életük minden percében ezt az igaztalan vélekedést próbálják megcáfolni. Mindkettőjüket az önzetlen barátság (melyet egyikőjük Lestat, másikuk pedig <síphang> Győző iránt érez) sodorja bajba, amiatt vádolja őket környezetük el nem követett bűnökkel.

Az amerikai verzió nem képes leküzdeni a hatásvadászat iránti álomgyári igényeket, hossza két óra, számtalan szereplőt mozgat, s a narratív alaphelyzetből - mely ugyanis a szomorú, bűnös életét elmesélő Louis Ponte du Lac és az azt lejegyző riporter együtt töltött estéje - minduntalan kitekint a látványosan berendezett és fényképezett, alapjában véve azonban mégiscsak illusztratív jelenetek felé. Sajnos, ezek a részletek, valamint a dramaturgiai gépezet munkája leleplezik a műegész fiktív - mondhatni, kiagyalt - voltát.

Az RTL Klub produkciója ezzel szemben dicséretesen mértéktartó. Hossza nem egészen tíz perc, mely alatt mindvégig a főszereplő és egyben narrátor arcát láthatjuk (feltehetőleg tudatosan kerülve a kezek közeliben történő megmutatását, ami, tudjuk jól, más irányú, a zsargonban kékfényesnek nevezett asszociációkat ébreszthetne), aki puritán, vizuálisan semleges környezetben teszi meg vallomását életéről. Itt bizonyos, erősen amatőr jellegű technikai megoldások árulják el a mű fikcionárius jellegét. Lehetséges ugyan, hogy az eredeti elképzelés szerint az amatőr hangulatú kivitelezéssel a fikció dokumentumszerűségét kívánták erősíteni, ám a ténylegesen megvalósult technikai  problémák természete ellenkező hatást ér el. Különösen a főszereplő kivágatlanul hagyott, többszöri instruálása jelenet közben az, ami a dokumentum hitelességét aláássa, elvégre a narrátor mégiscsak a saját életéről, gondolatairól beszélne. Ezen egyébként könnyebben lehet segíteni a szövegkönyv alapos, előzetes megtanulásával, valamint sok-sok gyakorlással, mint a hollywoodi változaton a bombaszt ledobásával.

Az amerikai film rendezője az imdb szerint Neil Jordan. A magyar produkcióét sajnos nem tartja nyilván az említett adatbázis, ám a film által megörökített színészvezetésből következően minden valószínűség szerint dr. M. Csaba ügyvéd az, akitől tiszteletre méltó szerénységre vall, hogy az áldokumentumfilm nehéz terepére tett, feltehetőleg első rendezői kirándulásához nem kívánta nevét adni.

Az amerikai változat költségeinek nagy részét a sztárok gázsija, a látványos díszletek és technikai bravúrok emésztették fel, míg a magyar változat költségvetésének legnagyobb temetője az Sz. Ivánt jelenleg falai között tudó akadémia vezetőjének engedélye lehetett. Műsoridő megvásárlására így sajnos már nem maradt pénzük az érdekelteknek, pedig a reklámot általában két tévéműsor között, tetemes ellenérték fejében szokták lejátszani, és csak akkor állítják róla, hogy közszolgálat, ha pártok szerepelnek benne.

A rutin és a látványvilág a küzdelmet egyértelműen Hollywood javára dönti el, ám az RTL Klub elsőfilmes rendezőjének sem kell szégyenkeznie. A jövő tavaszi választásokat követően pedig minden várakozás szerint óriási távlatok fognak megnyílni választott, divatos műfaja, az áldokumentumfilm előtt. Izgatottan várjuk a folytatást.

Tegnap láttam a Tescoban, hogy végre!!! Megjelent a régóta várt!!! NAGY ASYLUM SCI FI GYŰJTEMÉNY!!! Benne olyan klasszikus gigaprodukciók, amelyek egyetlen becsületes magyar filmkedvelő háztartásából sem hiányozhatnak. A tok tartalma: 100 millió évvel i.e., Az idegen és a vadász harca, A nap, amikor a Föld megállt, The Terminators - Nincs megváltás, valamint a Tökéletes katonák. Utóbbi kettő helyett én az Iszonyat, illetve a Csata az 52-es körzetben című korszakalkotó mozgóképes mérföldköveket helyeztem volna a rendkívüli művészi kidolgozottságú borítóba, de így is jó lesz. Mindössze 1990 Ft, a Must Have!

Irány a Tesco!

Miután sikerült kihevernem a Horror Cselendzs fáradalmait, ideje visszatérnem a blog alapgondolatához. Mai témám sajnos kizárt, hogy elférjen egy poszton belül, így sorozatot vagyok kénytelen indítani.

Könyv formájában már megjelent The Zombie Survival Guide - Complete Protection, azonban ennek egyik nagy hátránya, hogy kies hazánkban nehezen hozzáférhető, a másik, hogy angolul van, a harmadik meg, hogy helyi viszonyainkra történt adaptálás nélkül nem használható. Már úgy értem, hogy tényleg, kézikönyvszerűen használható, mert kétlem például, hogy a könyvben melegen ajánlott amerikai gyártmányú M1 félautomata karabélyhoz bárki könnyen hozzáférhetne Magyarországon.

1. Ismerd meg az ellenséged!

A zombik alapgondolata eredetileg a haiti vudu vallásból ered, a "bokor"-nak nevezett varázsló által újraanimált (nem újraélesztett!) holttestet jelent, aki/ami a "bokor" irányítása és akarata alatt áll. Vannak feljegyzett esetek, halottnak nyilvánított és ténylegesen eltemetett emberekről, akiket később - akár évekkel később - öntudatlanul vagy legalábbis olyan állapotban találtak meg piactereken vagy egyéb nyilvános helyeken, hogy nem tudták, kicsodák és "korábbi életükben" mi történt velük. Ezt többek között drogokkal próbálták magyarázni, de nem sok eredménnyel. A téma viszonylag reális ábrázolása iránt érdeklődőknek Wes Craven filmjét, A kígyó és a szivárvány-t tudom ajánlani, tudományos igényűeknek pedig Alfred Metraux A haiti Vodu c. könyvét, amely természetesen nemcsak zombikkal foglalkozik, hanem az egész vudu-hitvilággal. Közismertek továbbá az egyre szaporodó zombifilmek, amiket George A. Romero 1968-as filmje, Az élőhalottak éjszakája, indított el a mai formájukban.

De térjünk vissza a realitáshoz! Már 2005-ben jelentette a BBC South Asia, hogy kambodzsai csapatok karantén alá helyezték a laoszi határ mellett fekvő Quan'sul városát. Az indok az volt, hogy új "malária"-fajt észleltek, amely 2 napnál rövidebb idő alatt 100 %-os halálozási rátát produkált a fertőzöttek körében. A vírus a halál beálltát követő két órán belül újraindítja a halott szívét, és az így "újraéledt" személy extrém mértékben erőszakos magatartást tanúsít, ami valószínűleg az agykárosodás és az újraélesztési folyamat közben a véráramba került vagyi anyagok kombinációjának következménye lehet.

Kambodzsai hivatalos személyek kijelentették, hogy a járványt sikerült karanténba zárni, és a lakosságnak nincs oka a félelemre (LOL, ekor szokott kitörni a legnagyobb pánik). Az amerikaiak biológiai fegyvert sejtettek a történtek mögött. Néhány internetes fórumon toboroztak is önkénteseket a kambodzsai hatóságok megsegítésére, ami arra látszott utalni, hogy a probléma nagyobb a bevallottnál. Az egyetlen BBC-hírt kivéve azonban az esetről más nem látott napvilágot, így az önkéntesek toborzása abbamaradt, és különösebb visszhang nélkül véget ért az "első dokumentált zombijárvány".

Nincs okunk azonban azt hinni, hogy ezzel véget ért a történet, hiszen a madárifluenza sztorija is éveken keresztül húzódott, úgyszintén a most tomboló sertésinfluenzáé sem idén nyáron kezdődött. Hasonló sémára működött az AIDS és az ebola terjedése, közösségi észlelése is. Valamennyi említett fertőzés azt példázza, hogy egyes elszórtan felbukkanó esetekről szóló híradásokat hivatalosan hoaxnak minősítettek mindaddig, míg az észlelt megbetegedések mennyisége elérte azt a küszöböt, sokszor az első jelentések után több évvel, hogy el kellett ismerni a betegség létét és a belőle kialakult - akár világméretű - járványt. Csakhogy ez a járvány, amiről írok, ha valóban világméretű lesz, akkor sokkal veszélyesebbnek fog bizonyulni, mint az összes többi említett.

A magam részéről amellett vagyok, hogy a zombik (t.i. nem a vudu útján előállítottak) valószínűleg az eredetileg ábrázolt lassú mozgásúak lehetnek, tekintve a hullamerevség beálltát. A kérdés, hogy a kambodzsai vírus csak a "maláriában" elpusztultakra hat-e, vagy a korábban elhunytakra is, nyitott, azonban a biztonsági intézkedések megfontolása során mindig érdemes a rosszabbik lehetőségből kiindulni. Ez elég fenyegető forgató könyvet jelent, ugyanis a zombik bármilyen lassúak legyenek is, hosszú távon mindig be tudják keríteni az áldozataikat, amint a számítógépes szimuláció is bemutatja. Azaz nem kell gyorsnak lenniük ahhoz, hogy nyerjenek. Egyszerűen az áldozataikat is maguk közé sorolják, vagyis számuk minden forgatókönyv szerint exponenciálisan nő.

Folyt. köv.

Kitano Takesi 2003-as filmje A szamuráj, eredeti címén Zatoichi. A Kitano-filmek közül a hagyományosabb vonalba tartozik, azaz kevésbé személyes, és úgy-ahogy besorolható egy létező zsánerbe. Kedvenceim egyike, mert a gúzsba kötve táncolás jól sikerült példája: befogadhatóságát megkönnyítik a zsáner-elemek, ugyanakkor letagadhatatlanul egyedi, igazi Kitano-film. Kedvenc jelenetem egészen pontosan a linkelt részletben 7:06-nál kezdődik, amikor a "gésák" és Zatoichi, meg a szenvedélyes szerencsejátékos nagybácsi összetalálkoznak. Amikor a "gésák" hozzálátnának szokásos tervük végrehajtásához, vagyis megölnék és kifosztanák a leitatott vendégeket, Zatoichi megszólal. "Miért húrozta le a samiszent, kisasszony? A pénzünket akarják? És ön, Osei kiasasszony, nem férfi véletlenül?" A feszültség tapintható, "lehellet megszegik." És a legjobb rész: "Egy rejtett kard? Mit jelentsen ez?!" Néma csönd. A valódi gésa végül pillanatnyi gondolkodás után (v.ö. megáll a kés a levegőben) visszatolja a rejtett kardot hüvelyébe, és elmeséli a két testvér szerencsétlen és hányattatott életét.

Itt találnak egymásra a megalázottak és megszomorítottak, ekkor kötik meg azt a szövetséget, ami a film végére megtöri a gonoszok uralmát. Amiből persze szervesen következik a felaszbadulás, amit a film végi katartikus tánc fejez ki, miközben a megalázottak és megszomorítottak, akiket a film történetében a legnagyobb sérelem ért, visszanyerik a nyomorban és nélkülözésben elveszett gyermekkort.

Gyönyörűen kidolgozott, feszültséggel teli drámai fordulópont, ritkán látni ilyet.

...szóval a mai (már tegnapi) Narancs az egyik vezércikkében, hogy a Magyar Gárda betiltásáról döntő ítélet után már egyértelműnek kellene lennie, hogy aki gárdázik, az büntetést kap. És érthetetlen a tétovázás. Meg hogy félrenéz a rendőrség és álságosan arra hivatkozik, hogy két falusi rendőr nem oszlathat fel 50 embert.  (Arról nincs szó, hogy ha az egyik fajta 50 fős csoportosulást fel kell oszlatni, akkor törvényeink érvényesítése címén logikus lenne bizonyos másfajta 50 fős csoportosulásokat is feloszlatni, pl. akik éppen lincsbíróság keretében kívánják a két szomszédos utcából / szűkebb családjukból álló enklávé sajátos törvényeit alkalmazni.) Mert mindenkit meg kell bírságolni. És akkor így majd a hardcore el lenne vágva az utánpótlásától. És ezügyben a következetesség a legfontosabb, mert következetességgel a Gárda megszüntethető. Mert  viszont ha az állam saját magát is képtelen megvédeni a törvényen kívüli erőszaktól, hogy fogja megvédeni azokat, akik eme erőszak elsődleges célpontjai?

Nem írok olvasói levelet, mert fölösleges baromságnak tartom, úgysem szerkesztik be, meg ha beszerkesztik, az még rosszabb. De azért megjegyezném, hogy itt mintha megint annak a fajta öncsalásnak a minősített esetéről lenne szó, amiről korábban már firkálgattam. Szóval amíg ilyesmik történhetnek meg, addig nem biztos, hogy a pénzbírság meg a törvénysértés elkövetésének tudata visszatartja a Gárdától a szimpatizánsokat. A belinkelt cikkben én nem annak tényét tartom igazán figyelemre méltónak, hogy gárdisták "védenek meg" domesztikált cigányokat, hanem ezt: "a váci rendőrség közrendvédelmi osztályának vezetője ígéretet tett az állandó rendőri jelenlétre, csak ne a gárda védje a helyieket". Na bazmeg, ez tényleg durvább, mint a Vad bandában. A rendőri vezető a korábbi, többszöri segélykérésre azért kegyeskedik végre reagálni, merthogy ne a gárda védje a helyieket. Addig lehet ott bármi, az úgysem minősül komolynak, szabálysértési értékhatár felettinek, a biztonsági erők reakcióját kiváltó oknak, de ha a gárda védi a helyieket, az már más. Mert akkor mi van? Miben változik a helyzet? Akkor méltóztatik appercipiáltatni a kegyelmes úrnak, hogy a helyzet mintegy arrébb sasszézott az irányítása alól? Hogy egy lófasznak méltóztatott a seggébe csusszanni?! Hát mi az ördögöt várjunk el az adónkból a magántulajdon és a személyi biztonság védelme céljából fenntartott szervezettől, ha a magyar állampolgárok, bármilyen nemzetiségű, bőrszínű magyar állampolgár segélykérése nem szempont, de a gárda által nyújtott védelem az?!

Amire korábbi posztomban csak logikai következtetés útján jutottam, az mára Vona elnökúr által nyíltan hangoztatott politikai követeléssé vált: a jelenlegi magyar rendőrség mellé vagy helyébe csendőrséget kell szervezni, és a Magyar Gárda ennek iskolája, kvázi elődszervezete. Kedves Mancs, marhaság részetekről annak kijelentése, hogy ezt a gondolatot szar - bármilyen összegű - pénzbírsággal ki lehet gyomlálni, meg lehet szüntetni. A Gárda nem egyszerűen fasiszta, rasszista csürhe. Nem egyszerűen túl pici farkú vagy szexuálisan egyéb módon frusztrált emberek - "gondolom, kisemberek" - szimbolikus agresszió útján történő önkielégítése. Menetelésük, a vezényszavak nem öncélúak: egy leendő, hivatalosnak szánt erőszakszervezet gyakorlatai és jelvényei. Ennek a gondolatnak ma Magyarországon tömegtámogatottsága van, méghozzá nagyobb, mint az SZDSZ-nek az utóbbi nyolc évben. Ez értékelés nélküli tény. Ezt nem bírósági ítéletekkel kell és lehet megszüntetni, ha nem tetszik, csak egy módon: a törvény és rend helyreállításával a Köztársaság teljes területén. A rendőrség működésbe hozásával. A sajátos törvényű enklávék megszüntetésével. A magántulajdon következetes védelmével, ami nélkül nincs polgári demokrácia. Azoknak az igényeknek és elvárásoknak a figyelembevételével, amiket azok az állampolgárok támasztanak, akik az adójukból fenntartják a rendőrséget. A problémáról zajló beszéd (na jó, megengedem: egyik beszédmód) betiltásával nem lehet eltávolítani a Jobbik jelenlegi támogatóit attól a gondolattól, hogy a meglévő mellé vagy helyébe új közrendvédelmi szervezetet kell létrehozni.

Mert arról az "új" szervezetről előre tudhatjuk, milyen lesz.

Egy ügyvéd "próbapert" nyert a devizahitelező bankkal szemben. Az ítéletben a bíróság nemcsak a bank egyoldalú szerződésmódosítását semmisítette meg, hanem magát az alapszerződést is. Az ítéletet ugyan teljes terjedelmében, indoklásával együtt nem tárták elénk - hiszen azt már Lomnici Zoltán is megmondta anno, hogy az ítéleteket az erre fölkent tudósok jogosultak elemezni és kommentálni, az e célra kijelölt, zárt fórumokon, ezzel biztosítva a Szent Inkvizíció misztériumának titkait jogalkalmazás integritását s a tudomány hűvös csarnokainak csöndjét -, de annyit megtudhattunk, hogy a kereset szerint "ha a bank nem becsüli meg a jövendőbeli árfolyam-emelkedés mértékét, úgy a szerződés semmisnek tekinthető, és a 30-40 százalékos kamat már uzsorának számít". Hogy a bíróság melyik érvet fogadta el, az nem derül ki a hírből.

A népnyúzó bankokat gyűlölő, a vérszívó pénzügyi szolgáltatókat ostorozó nép persze éljenezhet. (Na persze akkor, amikor a hitelt vette föl, azért kritizálta őket, mert hitelföltételeket szabott meg egyáltalán.) Lehetne azért egy kicsit tovább is gondolkoznunk az orrunk hegyénél, ha látni már nem sikerül. Mi ennek az üzenete a jogbiztonság szempontjából? Az említett érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy mindaddig, amíg az árfolyamkockázat be nem áll, a devizahitelesek annak az előnyét élvezték, hogy a devizahitel kamata jóval alacsonyabb a forinthitelénél; utóbbinál viszont nincs árfolyamkockázat. Az, hogy a magam részéről nem veszem figyelembe az árfolyamkockázatot, vagy reménykedek abban, hogy az nem valósul meg, nem lehet releváns annak mérlegelésénél, hogy ténylegesen az árfolyamkockázat miatt kevesebb a devizahitel kamata a forinthitelénél. Most minden (majdnem minden; kivételek azért vannak) devizahiteles azért rinyál, hogy kénytelen volt devizahitelt igénybe venni a magas forinthitel-kamatok miatt. Nem, nem ő mérlegelte a költségeket és a hasznokat: rá volt kényszerítve a devizahitel igénybevételére. (Beszélgessünk egy kicsit a kényszer fogalmáról. Szerintem ez nem kényszer. A kényszer ott kezdődik, hogy be kell szállni a marhavagonba, és el kell indulni a Jenyiszejre, erőműépítésre.) A bank pedig egy szemét, amikor az én kényszerhelyzetemet, fenyegetettségemet kihasználva megemeli a törlesztőrészletet.

Mindeddig ez a gondolatmenet mindössze a magukat sajnáltató és a saját maguk iránti felelősségük elől nyilvánvaló anyagi okokból menekülni kívánó devizahitelesek siráma volt, amit a bank el is engedhetett a füle mellett. Az erőfölénnyel visszaélve kivitelezett szerződésmódosítások valóban visszataszító és szemérmetlen gyakorlata miatt talán jogosnak is gondolhatnánk az ítéletet, de kiterjed magára a módosított alapszerződésre, így most már a sirámokat kénytelenek tudomásul venni. A sirámok mellé ki tudja, milyen okból odatette magát a bíróság. Ezzel persze lenullázta a bankok jogászainak munkáját, akik eddig elhitették megbízóikkal, hogy az általuk szerkesztett devizahitel-szerződések bombabiztosak és minden körülmények között kikényszeríthetőek. Kár széplelkűen arra gondolni, hogy erre a bankok reakciója az lesz, hogy meghunyászkodnak, és hitelkamataikat arra a szintre fogják vissza, ami a jó keresztény és igaz magyar embereknek (zembereknek) meg fog felelni. (Egyébként mi az a szint? 1%? 0%? Esetleg a bank fizessen kamatot? Ki mondja majd ezt meg nekik? Gyanúsan egybevág ez az ítélet némely, manapság e lángoktól öleltben egyre népszerűbb nézettel, melyekre nemsoká visszatérek.)

Ha ez valóban precedensértékű ítélet - bár a Magyar Köztársaságban nincs precedensjog -, akkor az eredménye legalább ugyanakkora valószínűséggel lehet a devizahitelezés megszűnése, és ezzel az ügyfelek visszakényszerítése a másfélszer-két és félszer magasabb kamatú forinthitelekbe, mint az a Kánaán, amit az ítéletet hozó bíró remél a döntésétől.

Tanulság talán annyi, hogy a jogvédelem sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy jogászokra lehessen bízni. Ja, és ahogy jóapám szokta volt mondogatni: igazad van, tied a rongybicikli.

Nicsak, hát ez olvas is?!

Ősrégi science fictionnal kezdünk, Lem második regényével, amit később megtagadott, új kiadásához nem járult hozzá. (Életében, tehetnénk hozzá, de majd most! - na, ezt kizártnak tartom a magam részéről.) Lemet remélem, nem kell bemutatni, legyen elég róla annyi, hogy Philip K. Dick méltó keleti párja, bár problémaérzékenysége más irányú; az annalesek szerint Dick méltóképpen féltékeny is volt rá, "arctalan varsói ügynök"-nek titulálta. Akinek pedig Philip K. Dick neve sem mond semmit, az ne is olvasson tovább.

Magam egyetlen magyar nyelvű kiadásról tudok, 1961-ből a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadótól. Mert akkor még a könyvkiadás is meg volt tervezve, emez a gyermekeknek, amaz a munkásságnak stb. stb. adott ki könyveket. Nem csoda, hogy a tárgylemezünkre illesztett regényben ezt a logikát odáig vitte az író - dicséretes önmérsékletet tanúsítva a XXX. századba tolva ki a várt nagyszerű kort -, hogy világszerte ingyenes tömegközlekedés működik, a meteorológiai állomásokon tervezik és szabályozzák az időjárást, nem pusztán előrejelzik, a Földet éppen átalakítják, növelve a szárazföld területét és hasonló csodák zajlanak. Mulatságos látni, hogy az ötvenes évek végén - a hatvanas évek elején, amikor a Hruscsov-érában a Szovjetunió és a szocialista tábor éppen a tudományos-műszaki fejlődésben (lásd: űrverseny) kereste önnön legitimációját - és rövid időre meg is találta! -, nos, ebben az időszakban kívánatosnak tűntek fel jelenlegi legnagyobb félelmeink okai: a Föld felmelegedése, a bolygószerte fellelhető víz tömegének csökkenése (legalábbis folyékony formában) és hasonlók. Szinte félelmetes azt olvasni, hogy jelenlegi tudásunk szerint a Föld legnagyobb kincsét, a vizet a regényben egyszerűen kinyomják az űrbe a szárazföld növelése céljából.

Hosszas előkészítést követően, mely alatt megtudjuk a főszereplőről többek között, hogy orvosi tanulmányai mellett levezetésképpen olimpiát nyer hosszútávfutásban, űrhajó indul a legközelebbi állócsillag, az Alpha Centauri felé. Minden szereplő ezen a szerény, visszafogott félisteni szinten áll egyébként, vagy kicsivel fölötte. Főhősünk ezen az első csillaghajón nyer tulajdonképpen hajóorvosi beosztást. Az emberiség történetének legnagyobb űrhajójáról szól tehát a regény, az első utazásról a csillagokba. De mi mindent nem visznek magukkal a szereplők erre az űrhajóra! Szobrokat, sőt, szobrászokat, filharmonikus zenekart, valamint a szakállas nőt. Persze, ha az ember belegondol, van abban logika, hogy tíz évig tartó utazásra érdemes művészeket vinni, hiszen ott közvetlen és valós szükségleteket elégíthet ki az alkotás. Minden szereplő kissé mintha autistaként viselkedne, és feltűnően hasonlítanak is egymásra, szúrósan bámulnak egymás szemébe, elég modortalanul viselkednek, persze, hiszen itt mindenki zseni, de legalábbis akadémikus. Elég fárasztó egy társaság lehet. A regény társadalomképének amúgy alapvető - bár korától nem független - hibája ez: a jövendő kommunizmusát tudósok és művészek társadalmaként mutatja be, csak az nem derül ki, hogyan csökkent a Föld emberi népessége kb. a század- vagy ezredrészére. Hiszen képzeljünk el egy ilyen társadalmat, ahol mindenki tudós vagy alkotóművész, és az alantas - vagy egyszerűen csak fizikai, illetőleg alacsonyrendű szellemi - munkát mind-mind automaták végzik el. Mi az ördöggel foglalkozna ebben a világban az emberiségnek az a 99 %-a, aki sem tudományos, sem művészeti alkotómunkára nem képes? (Mint a történelmi példák is mutatják, ilyen-olyan módszerekkel kiiktatódna.) Egy epizódban "korunk emberével" is találkoznak az űrutasok, egy pályájáról több száz éve kisodródott katonai űrállomás képében, ekkor kapunk egy kis adagot a markszistából, de szerencsére az író hagy annyi önmozgást a történetnek, hogy a főszereplők embertelen viselkedése (az űrállomást a társadalmi fejlettségükön alapuló felsőbbrendű gőgjükben a rajta lévő holttestekkel együtt felrobbantják) csúnyán megbosszulja magát.

Inkább figyeljünk arra, ami miatt érdemes ezt a Lem által is megtagadott korai művet elolvasni! A későbbi scifi-fejedelem több figyelemre méltó részletben is előbukkan. Nemcsak az általa kitalált, mégis életszerűenk ható tudományágakra és műszaki módszerekre gondolok. Inkább annak érzékletes leírására, miként változik meg lassan, alig észrevehetően az űrutasok - a felsőbbrendű emberek! - viselkedése az évekig tartó bezártság hatására. (Magányról a több száz fős legénység miatt nem nagyon beszélhetünk.) Ahogy az űrhajó főszámítógépe túlterhelődik, mert mindenki a könyvtárat használja. Ahogy a hajóorvos éjszakai sétáján a csillaghajó egyik sarkában értelmetlen kísérletet végző csoportocskára bukkan. Ahogy ismeretlen tettesek szétverik a pihenőhelyiség vetítőgépét, ami a földi világ hazug mását varázsolja a teremben lévők köré. Ahogy napról napra több ember "téved" a fő zsilipkamra bejáratához, míg végül zendülés tör ki. Ezekben a részletekben az író túlnő az ideológuson és az álmodozón is, szerencsénkre későbbi regényeiben egyre inkább annak ellenére, hogy a scifi-irodalom korlátait tudatosan nem lépte át, a legritkább eseteket kivéve.

Végül egy jótanács. Mikor olvassuk a Magellán-felhőt? 1. Ha már sok könyvet olvastunk Lemtől, és szeretjük. 2. Ha még semmit nem olvastunk tőle, de még sokat akarunk.

Mai tárgyam 2006-os megjelenésű amerikai film (trélere itt), arizonai éjszakai film-fesztiválokról kitört, viszonylag alacsony költségvetésű darab, hál' Istennek dvd-n hozzáférhető!

Története már-már az önsanyargatásig egyszerűsített: egy arizonai (értsd: Isten háta mögötti) csehóban rekedt, mérsékelten eredeti és érdekes karaktereket ismeretlen szörnyek ostromolnak. (Figyelem! A trélerben mondottakkal szemben a filmben egy szó, egy célzás nem sok, de annyi sem esik a szörnyek eredetéről, annak esetleges kapcsolatáról titkos katonai vagy kormányműveletekkel. A vásárlók megtévesztésének egyik jellegzetes esetével állunk szemben.) Az alaphelyzetből következően a film vállaltan a Tremorsban és annak nyomán kialakult "tahók vs szörnyek" szub-szub-szubzsánert gazdagítja. Dicséretére legyen mondva, ezt meglehetős szerényen, minden felhajtást kerülve teszi, nem állítva magát többnek annál, ami. Némi, manapság kötelező ironikus látásmód sem idegen tőle, amit elsősorban azok tudnak majd igazán értékelni, akik elegendő mennyiségű (értsd: a témába vágó valamennyi) szörnyfilmet néztek meg legalább egyszer. Tipikusan ilyen poén például az, ami a hős megmentővel történik kb. 3 perccel megjelenését követően. A szörnyekből nem spóroltak ki annyi pénzt, hogy megjelenésük teljesen illúzióromboló legyen, Henry Rollins személyében még egy kultarcot is sikerült a filmbe csempészni (megjegyzem, ő is nagyon viccesen végzi), a játékidőt követendő önmegtartóztatással 90 perc alatt tartották, végefőcímmel együtt, még az end credit alatti meglepetésjelenetre is gondoltak, ami ugyan a figyelmes néző számára egyáltalán nem lehet meglepetés, mindezeket tekintetbe véve A dög a filmipari gazdaságosság iskolapéldája, amikor a lehető legkevesebből fajlagosan a lehető legtöbbet hozták ki.

A filmnek számomra egyetlen valódi meglepetése volt, mégpedig a sztárnak azért legfeljebb barokkos túlzással nevezhető Krista Allen személyében. Őt eddig leginkább szexi cicus, vagy buta cicus szerepkörben láthattuk, esetleg viccesen, de ugyanebben a körben mozogva, amire adottságai - lássuk be - egyfelől orientálják, másfelől determinálják. Na most tárgydarabunkban olyan leírhatatlanul keményen adja elő a kisgyerekes pincérnőből előtörő, szörnybüntető anyatigrist, hogy az szinte Ripley legendás szintjét éri el. Eddig azt hittem, Milla Jovovichot nem lehetne helyettesíteni a Resident Evil soron következő folytatásában, de kénytelen vagyok felülbírálni ezt a gondolatomat.

Hét harapást ér meg, Krista, a büntető legalább egyet dobott az értékelésen.

Most éppen ez a hír nyafogásom apropója. Nem is annyira hír ez, mivel a Warner már augusztus végén jelezte, hogy a közvetlen hazai dvd-forgalmazásból kiszáll. Érthetetlen, miért nem vert fel nagyobb port az egész, hiszen a Warner és hazai forgalmazója mégiscsak tényező, az pedig, hogy magára hagyják e lángoktól ölelt kis országot, jelzésértékű. A második linknél érdemes elolvasni a kommenteket is, amint a sok gyökér azon örömködik, hogy úgyis letöltöm, meg legalább majd mindenki megtanul angolul (oszt panaszkodik utána a halivúdi agymosásra, mer' koreaiul megtanulni nem fog, az hóttziher, pedig a passzátszelet mostanság arról az égtájról fújják).

Pedig ez egy jellemző kis magyar kálvária. Nézzük a mechanizmust működésében! Indul az egész onnan kb. 2000 körül, hogy a nagy kiadók a dvd-t elit (na jó: felső-középkategóriás) kulturális terméknek lövik be, és kis szériában, extrákkal telepakolt korongokat árulnak a hazai piac fizetőképességéhez képest viszonylag magas, 5-7.000 Ft-os áron. Az árból nem hajlandók engedni. Ezután 3-4 éven belül jelentős árzuhanás áll be, a lélektani határ 1.000 (na, jó: 990) Ft-nál átlépve, sőt, ma már a 200, illetve 99 Ft-os dvd is kapható. (Példa a Tescoból, két hete láttam: Gothár Péter "Haggyállógva Vászka" c. filmje papírborítóban 99 Ft-ért - ezt a filmet anno nevezni akartuk az Oscarra!) Közben 60-65 %-ot ér el a letöltés, ne részletezzem, nyilván tisztában vagyunk vele, milyen forrásokból, beismerő vallomást e fórumon sem teszek. Az árakhoz tartozik a másik oldalról, hogy egy / bármely Asylum-kiadást annyiért árulni, mint mondjuk a Kubrick-sorozat darabjait bontva, egyszerű csalásként hatóságilag büntetendő a gagyizás analógiájára.

Na erre volt régebben az az elméletem, hogy tulajdonképpen a filmletöltés is a piac része, mert a magam részéről Will Smith életművét nem kívánom közelebbről megismerni, pláne nem pénzért; másfelől a Boa vs Python ugyan egyik kedvenc torrent-zsákmányom, de kőkemény kesst kiadni érte - mármint a pénztárcámból effektíve - derogált volna. Szóval a piac szépen kiválogatja, a szar filmek elsülnek, hamvukba holnak a torrenten, a szépség, a jóság meg a magaskultúra az virágozni fog, mert ugye azért a torrenten a kultúra maximuma Az élőhalottak éjszakájának eredeti változata, a Kozincev-féle Lear-királyt vagy a New York árnyait nem lehet megtalálni. (Innen kezdődhetne egy másik gondolatmenet is arról, hogy miért csak a hollywoodi, tágabban: amerikai filmek megjelentetése működik, meg mondjuk a franciáké úgy-ahogy a Caesaron keresztül, az orosz klasszikusok Moképes sorozata pedig már menet közben befulladt - de ez másik téma.)

Hát ez Magyarországon, úgy látszik, nem jött be, a piacunk (t. i. a fizető piacunk) mérete nem elég nagy ahhoz, hogy effajta kettős könyvelést elbírjon. A nagy stúdiók és forgalmazók árat nem csökkentenek, hanem kivonulnak. Hosszú távon tehát maradni fognak azok a művek, amiket kis, független kiadók / forgalmazók képesek megjelentetni, és vagy 200 Ft-ért bebaszni egyenesen a Tesco rácskonténerébe, vagy egy szűk rétegnek árulni az Odeon tékájában 15 db-os szériában. Esetleg az egész ciklus kezdődik elölről a blue-ray formátummal, ugyanezzel a várható végkifejlettel. Ez persze az új formátum erőltetését is kétségessé teszi, mert nem a dvd formátuma a probléma, hanem a "vásárlói" magatartás...

Végeredményként mindenképpen a filmkedvelő közönség veszít, beleértve a torrenteseket is, mert ha kifogynak a felhalmozódott készletek, és nem hozzák be a filmeket bármilyen, akármilyen formában Magyarországra, akkor honnan fogja tudni a sok nagyokos, hogy egyáltalán mit töltsön le?

Azaz marad, amit - úgy tűnik - megérdemlünk, amiért éveken át keményen megdolgoztunk: a salak, ami szar (nem annyira, hogy röhögni lehessen rajta!), de legalább olcsó, funkcióját tekintve töltelék a lopott / hamisított LG házimoziba.

1992-es amerikai darab, kissé viseltes, kissé pecsétes, de elnyűhetetlen és örök.

Clive Barker írta az alapsztorit és a forgatókönyvet, amiről bővebben nem értekeznék; tessék megnézni! A történetről annak természete miatt különben is lehetetlen spoilermentesen írni. (Mondjuk TS-től már a bemutató alkalmával megjelent egy különösen édes kritika, amelynek sikerült minden csapdát elkerülnie a film kapcsán, de ez már csak a Nagymester trükkje marad! Na persze, az egyébként szokásosan, de ritka komoly mértékben elbaltázott magyar címből nem is nehéz gúnyt űzni. Az eredetit inkább Cukrosbácsinak lehetett volna fordítani, ennek a történethez is több köze van.)

A magyarországi bemutató idején még MOZIBAN volt szerencsém látni. Mert, kedves gyerekek, volt idő, amikor ilyen, sőt, még ilyenebb filmeket (Godzilla a Mechagodzilla ellen, Robotpárbaj [Made in Hong Kong], Az Istenek Fegyverzete 2., Ne verekedj! [Made in Hong Kong], A köd, A Sötétség Fejedelme [mindkettőt r. John Carpenter], nem sorolom) MAGYAR MOZIBAN levetítettek (VIDÉKEN is, értitek?!), ahelyett, hogy egyből a tescogazdaságos fémketrecbe cseszték volna 900 Ft-os akciós árú DVD-n. Volt ugyanis a magyar moziüzemnek a rendszerváltás környékén egy nyilván pillanatnyi üzem-(talán inkább rendszer-)zavarból eredő, kicsit bevállalósabb, már-már grindhouse-os korszaka. Ez elmúlt, de attól nem lett jobb sem nekünk, sem a mozinak.

Könnyű úgy kultfilmet készíteni, hogy az író egy legenda, a főszereplő egy legenda (Tony Todd), a zeneszerző: egy legenda (Philip Glass). De még mindig hátravan belőle a rendezés. Ebben a filmben igazából az fogja meg az embert, hogy - a kiomló-ömlő belsőségek és vér mennyisége ellenére - még mindig kevésbé rémületes, mint amilyen fájón melankólikus. Mint annak az élete, akinek élete egyre nagyobb részét tölti ki, hogy szellemekkel beszélgessen... Holott a főszereplő, Helen Lyle szociológushallgató, tudományos munkája a legkevésbé sincs köze mesékhez, parapszichológiához és áltudományhoz, de a városi legenda, ami után nyomoz, épp rajta keresztül valósul meg. Innentől kezdve pedig már nem is lehet eldönteni, hogy valóban természetfeletti horrort látunk-e, vagy egy féltékenysége elől munkájába menekülő, és ennek folytán lassan becsavarodó nő hóttrealisztikus kálváriáját?

A horrorfilmek között egyébként ismereteim szerint az a fajta szociohorror, ami ebben a filmben megjelenik, vagy megtestesül, egészen ritka. A Romero-féle zombifilmeknek tulajdonítanak társadalomkritikai élt, de azok sehol sincsenek a borzalomnak attól a felfogástól, miszerint a horror az alsóbb néposztályok rémálmainak, tudattalan félelmeinek, kultúrát pótló babonás meséinek egy az egybeni kivetülése lenne. Bizonyos értelemben vicces és sokatmondó például az a jelenet, amikor Helen a Kampókéz / Candyman legendája után nyomozva középosztályi döbbenettel kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a sztorit az egyetem fekete takarítói is töviről-hegyire ismerik.

És közben mindig szól a zene...

E klasszikus jutalma tízes skálán tízszeres agyba-főbe harapdálás.

Egy hete fogták el őket. Ezúttal nem kételkednék a rendőrség állításaiban, az azonosításhoz és a nyomozáshoz használt módszer, amit a nyomozók leírtak, szerintem valószínűtlenné teszi, hogy egyszerű, ártatlan áldozatokat dugtak volna föl elénk a bábszínház paravánja mögül. Már a hidegháborúban is az bizonyult a legpontosabb és legkockázatmentesebb módszernek a szovjet atomtengeralattjárók mozgásának követésére, ha a kikötői mosodák forgalmát elemezte a CIA: ezt egyszerűen nem lehet kivédeni.

Más, komolyabb kérdések is felmerülnek, és igazán csak most merülnek föl, hogy valamiféle magyarázat látszik a kezünkbe kerülni.

Megváltozott-e a közhangulat, aminek a talaján ezek az emberek fölnőttek és tevékenykedtek? Egészen biztos, hogy nem. Az önáltatásnak arra a fokára jutottunk, ahol nemhogy az elkövetők szélsőjobbos beállítottságát tagadják az erre hivatott fórumok, de egyszerűen a szokásos összeeskövés-elméletes vágányra állva az elfogás ténye mögött keresnek titkos mozgatórugókat.

Egyáltalán, megváltozott-e a helyzet bármelyik szereplőjének magatartása a történtek következtében? Úgy értem, a helyzet résztvevői közül bárki is változtatott-e a magatartása logikáján? Se Mohácsi Viki, se a Jobbik, ezt már tudjuk. Az, hogy a történetbe a két leginkább belebonyolódott, korábban magát leginkább exponáló szereplő közül egyik se mondjon teljes mértékben igazat, az azért hajmeresztő. Úgy tűnik, még mindig nem elég nagy a baj ahhoz, hogy a tényeket magukat (a dolgot magát) nézzük, még mindig akadnak szempontok, amik felül bírják írni a valóságot.

Az egyik oldalon nem képesek tudomásul venni, hogy a cigányok által elkövetett bűncselekményeket nem valamiféle criminal mastermind szervezi - ne adj Isten a cigány közös tudat -, nincs köztük olyan tervszerű összefüggés, mint azok között, amivel az elfogott gyanúsítottakat vádolják. Nem képesek? A kuruczok pl. folyamatosan, tudatosan hirdetik ennek az ellenkezőjét. Gyűlöletbeszédet persze nem valósítanak meg. A "gyűlöletbeszéd" kifejezést egyébként a magam részéről utálom, mert a hate speech agyatlan, minden kreativitást nélkülöző tükörfordításának tartom. Az általa jelölt tevékenységet az uszítás létező kifejezése megfelelően írja le, a "közösség elleni izgatás" büntetőjogi tényállása pedig megfelelően rendeli büntetni akkor is, ha a hatóságaink nem hajlandók azt alkalmazni. Még most sem, amikor pedig az eddigi kifogás - miszerint az uszításnak tűnő tevékenység erőszakra vagy annak közvetlen veszélyére nem vezetett - talán-talán létjogosultságát vesztette. (Persze, mindjárt előrohan egy homályos sarokból Gaudi-Nagy Tamás, és elkezdi bizonygatni, hogy bizony a letartóztatottak és ifj. Hegedűs Lóránt, noch dazu a kurucz tevékenysége között semmilyen összefüggés nincs... De én a nyílt tekintetre és a józan észre apellálok, nem sunyi, elhájasodott és gutaütéses joggyakorlatunkra.)

A másik oldalon viszont azt nem veszik észre, hogy éppen elég nagy bajban vannak, amit kár tovább nagyítani, mert ez csak a szavahihetőséget kérdőjelezi meg és visszaüthet; és tilos, ismétlem, tilos megpróbálni egyéni hasznot húzni belőle (lásd a gyújtogatás meg most az igazolások esetét), mert ez mindenféle együttérzést megszüntet. És persze, jó lenne, ha egyetlenegyszer hallanék arról, hogy egyetlenegy roma közéleti személyiség arról beszél roma fiataloknak, mit tudnak tenni a saját erejükből a saját boldogulásuk érdekében, mindenekelőtt pedig a tanulás fontosságáról és hasznáról mesélne nekik... (Mondom ezt, miközben a magyarok értékrendjében sem áll az önművelés túl előkelő helyen.)

A törvényességet pedig minden eszközzel helyre kell állítani minden olyan területen, ahonnan kivonult az állam, különben fölösleges fönntartanunk.

Egyelőre azonban minden változatlannak tűnik, mindenki elégedetten hátradől, mert megvannak a rémek. Azért figyelmeztetnék a horrorfilm-dramaturgia alapszabályára: a rém holtteste a film végén általában eltűnik. Hogy a folytatásban térjen vissza, ereje teljében.

Azt hiszem, Robert Capa neve szinte mindenkinek mond valamit, ezt a képet például mindenki ismeri, akinek középiskolai történelemkönyv volt a kezében:

Életműkiállítása a Ludwig Múzeumban látható, én a hét végén néztem meg.

Amennyire meg tudtam ítélni, elég átfogó képet sikerült nyújtaniuk a kiállításszervezőknek Capa életútjáról és munkásságáról. Vannak képek a spanyol polgárháborúból (természetesen a fenti is), a japán-kínai háborúból, a második világháború afrikai, olasz és normandiai frontjairól, az Ardennekből, Németországból (ahol ejtőernyősökkel ugrott le), közvetlenül a háború utáni Szovjetunióból, és természetesen a végjáték, a franciák vietnámi háborúja is szerepel a képek között. Láthatók képek a hírességekről, Matisse-ról, Picassóról, Igrid Bergmanról, Trockijról, Hemingway-ről, nem is sorolom tovább.

A fotóriporter őstípusa volt. Ebben rejlik képeinek titka és végzete is. Leginkább egy bizonyos fajta emberi hozzáállás volt szembeszökő számomra a képeiben, legalábbis abban a mennyiségben, ami a kiállításon szerepel, mégpedig személyes viszonya általában nem igazán fedezhető fel a kép tárgyával kapcsolatban. A képek nem érzelemmentesek, de nem a személyes viszony határozza meg látásmódjukat, hanem egy jellegzetesen múlt század eleji-közepi, hogy ne mondjam, ideológiailag indoktrinált álláspont. A nyugat-európai baloldali értelmiség nézetrendszere; részvétet keltő az áldozatok szenvedése, de egy kicsit jobban, ha ellenségeink okozzák azt. Feltűnő például, hogy Capa fotográfusi működéséből bizonyos témakörök teljességgel hiányoznak. Portréi inkább riportfotók hírességekről, akiknek éppen a közelében volt fényképezőgéppel a kezében. Számomra az egyetlen kitörés ebből a hozzáállásból a normandiai partraszállás néhány képe, amelyeken látszik, hogy a közvetlen, és minden addig átélt helyzetet felülmúló életveszély felülírta a szakmai hozzáértést, a mélységélesség beállítását és hasonló, abban a helyzetben fölöslegesnek tűnő megfontolást. (Capa naplója szerint vissza is tért a partraszállító hajóra. Azért az beszédes, ahogy egy vacak tankakadály mögé egyszerre vagy tízen próbálnak "fedezékbe" húzódni.)

Vérében volt a propaganda.

Maga a huszadik század. Lassan már nem is értjük.

A képrögzítés technikai fejlődése következtében ma iszonyatos mennyiségben özönlenek ránk a képek, magunk is végtelen mennyiségben állíthatjuk elő az álló- és mozgóképeket akár egy egyszerű telefon segítségével, tetszőleges tárgyban. A fényképezés, mint szakma a bonyolult vegyszeres előhívási és rögzítési eljárások eltűnésével szűk szakterületekre (tárgy- és divatfotózás, meg hasonlók) húzódott vissza, és többnyire már csak a látásmód az, ami az amatőrt a nem-amatőrtől megkülönbözteti. Mindez persze azt jelenti, hogy ma a riportfotóban teljesen más jellegű személyességet keresünk, mint azt a fotóriporterek őse minden attribútumával együtt (a Magnum, az első független fotóügynökség alapítója, világhírességek barátja stb. stb.) előállítani tudott és akart. Egyáltalán, személyességet igénylünk.

Ez például határozottan nem-capa-kép. Pedig lagalább annyira emblematikus, mint a legelső.

 Tudja egyáltalán valaki, hogy ki készítette?

A kiállítás október elejéig látogatható.