Azt hiszem, Robert Capa neve szinte mindenkinek mond valamit, ezt a képet például mindenki ismeri, akinek középiskolai történelemkönyv volt a kezében:
Életműkiállítása a Ludwig Múzeumban látható, én a hét végén néztem meg.
Amennyire meg tudtam ítélni, elég átfogó képet sikerült nyújtaniuk a kiállításszervezőknek Capa életútjáról és munkásságáról. Vannak képek a spanyol polgárháborúból (természetesen a fenti is), a japán-kínai háborúból, a második világháború afrikai, olasz és normandiai frontjairól, az Ardennekből, Németországból (ahol ejtőernyősökkel ugrott le), közvetlenül a háború utáni Szovjetunióból, és természetesen a végjáték, a franciák vietnámi háborúja is szerepel a képek között. Láthatók képek a hírességekről, Matisse-ról, Picassóról, Igrid Bergmanról, Trockijról, Hemingway-ről, nem is sorolom tovább.
A fotóriporter őstípusa volt. Ebben rejlik képeinek titka és végzete is. Leginkább egy bizonyos fajta emberi hozzáállás volt szembeszökő számomra a képeiben, legalábbis abban a mennyiségben, ami a kiállításon szerepel, mégpedig személyes viszonya általában nem igazán fedezhető fel a kép tárgyával kapcsolatban. A képek nem érzelemmentesek, de nem a személyes viszony határozza meg látásmódjukat, hanem egy jellegzetesen múlt század eleji-közepi, hogy ne mondjam, ideológiailag indoktrinált álláspont. A nyugat-európai baloldali értelmiség nézetrendszere; részvétet keltő az áldozatok szenvedése, de egy kicsit jobban, ha ellenségeink okozzák azt. Feltűnő például, hogy Capa fotográfusi működéséből bizonyos témakörök teljességgel hiányoznak. Portréi inkább riportfotók hírességekről, akiknek éppen a közelében volt fényképezőgéppel a kezében. Számomra az egyetlen kitörés ebből a hozzáállásból a normandiai partraszállás néhány képe, amelyeken látszik, hogy a közvetlen, és minden addig átélt helyzetet felülmúló életveszély felülírta a szakmai hozzáértést, a mélységélesség beállítását és hasonló, abban a helyzetben fölöslegesnek tűnő megfontolást. (Capa naplója szerint vissza is tért a partraszállító hajóra. Azért az beszédes, ahogy egy vacak tankakadály mögé egyszerre vagy tízen próbálnak "fedezékbe" húzódni.)
Vérében volt a propaganda.
Maga a huszadik század. Lassan már nem is értjük.
A képrögzítés technikai fejlődése következtében ma iszonyatos mennyiségben özönlenek ránk a képek, magunk is végtelen mennyiségben állíthatjuk elő az álló- és mozgóképeket akár egy egyszerű telefon segítségével, tetszőleges tárgyban. A fényképezés, mint szakma a bonyolult vegyszeres előhívási és rögzítési eljárások eltűnésével szűk szakterületekre (tárgy- és divatfotózás, meg hasonlók) húzódott vissza, és többnyire már csak a látásmód az, ami az amatőrt a nem-amatőrtől megkülönbözteti. Mindez persze azt jelenti, hogy ma a riportfotóban teljesen más jellegű személyességet keresünk, mint azt a fotóriporterek őse minden attribútumával együtt (a Magnum, az első független fotóügynökség alapítója, világhírességek barátja stb. stb.) előállítani tudott és akart. Egyáltalán, személyességet igénylünk.
Ez például határozottan nem-capa-kép. Pedig lagalább annyira emblematikus, mint a legelső.
Tudja egyáltalán valaki, hogy ki készítette?
A kiállítás október elejéig látogatható.
