Nem túl gyakori pillanat, hogy magyar nézőként, közelebbről magyar horrorkedvelő nézőként, még közelebbről egy bizonyos fajta horrort különösen kedvelő magyar nézőként moziban találkozhassunk figyelmünk kitüntetett tárgyával. Ilyen ünnep volt réges-régen A sötétség fejedelmének magyar bemutatója (na, ilyet manapság magyar moziban biztosan nem mutatnának be), vagy a Holtak földje, meg A barlang. A [REC] e ritka ünnepnapok sorába tartozik, amiért még akkor is hálásnak kell lennünk, ha két évvel ezelőtt készült a film, és most egyetlen moziban játsszák, egy-két előadásban hetente.
Sztoriját nem ismertetem, bárhol hozzáférhető, itt kizárólag azzal törődöm, hogy hő keblemben milyes érzeményt gerjesztett a tárgy. "Szigorú leszek, mint egy katekizmus." Véleményemet azonban sajátságos módon nem magában fejteném ki, hanem komparatív módszerrel, melynek tárgya az eredeti elkészültét követő évben leforgatott amerikai utángyártott - na nem autóalkatrész, de - film. Utóbbi a youtube-on teljes terjedelmében hozzáférhető, április elejére ígérik a magyar DVD-kiadás megjelenését.
Az egészre az apropót ez adja. Na most, hogy a botcsinálta "kritikus" szerint azért sikerült jobban az amerikai utángyártás, mert abban "kevesebb a fény", és ettől a sztori (!!!) félelmetesebb lesz, ez bizony olyan jellegű befogadói igényeket (igénytelenséget) jelez, amiket nem tudok tolerálni. Sötétséggel ijesztgetni magában - ez a dedóba való megoldás.
Lényeges, hogy az amerikai változat szinte beállításról beállításra kopizza le a spanyol eredetit; ezzel szemben ha a végeredményben beálló különbséget zongorázni tudnám, akkor én lennék a Marc Chagall. A fő problémát igazából a művek által kitűzött célok jelentik. A [REC] - feltételezem, a rendelkezésére álló eszközök korlátozott voltának tudatában - minél inkább valóságos élményt szeretne adni, abban az értelemben, hogy a néző minél kevesebb rést fedezhessen fel a saját és a film világa között. Amennyire ez egyáltalán lehetséges, szerintem sikeresen teljesíti e célkitűzését, kevés filmnél éreztem ennyire, hogy bevont a saját világába. Itt azért felmerül egy komoly elméleti probléma, hiszen a valóságot lehetetlen reprodukálni, hiába tudjuk technikailag egyre tökéletesebben imitálni; mégpedig azért, mert a valóságnak nincsen szerkezete, míg egy filmnek szükségszerűen kell hogy legyen, egyszerűen - a nyitó és a záró főcím által jelzett - időbeli behatároltsága miatt. A [REC] trükkje az, hogy egészen az első harapásig még a strukturálatlanság tekintetében is működik a valóság-imitáció. Ettől kezdve persze már nem lehet tovább húzni a dolgot, és meg kell felelni a dramaturgiai követelményeknek, de addig a pillanatig előzetes tájékozódás hiányában tényleg nem lehet tudni, mi sül ki az egészből. A horrorba vakult rajongók beszűkültségükben pont a filmnek ezt a szétfolyó első harmadát nem szeretik a fórumok tanúsága szerint; pedig pontosan ezen alapul, hogy a film egyrészt mégiscsak meg tud lepni annak ellenére, hogy minimális dramaturgiai ismeretek birtokában kitalálható, mikor mi fog következni - nem hisszük ugyanis biztosan alkalmazhatónak az említett dramaturgiai ismereteket; másrészt pedig ez a strukturálatlan rész adja meg az utána következő történések valóságfedezetét.
Ezzel szemben az amerikai a jelentős technikai fór ellenére, sőt, sajátos módon éppen azért egy pillanatra sem tűnik valóságosnak; egy hagyományos horrorfilmet látunk, csak nincs jól felvéve, mert végig kézikamerát használtak. Színészek vannak benne, akik szerepeket játszanak (a spanyol eredetiben is színészek vannak, akik azonban nem szerepeket, hanem amatőr színészeket játszanak; ezáltal teljesen más szinten teremtik meg az illúziót, mint az amerikai változat). Ezzel függ össze egy lényegi különbség: az amerikai változat karakterépítésre használja a filmnek azt az első harmadát, amelyet a spanyol eredeti - sokak szerint hanyagul, szerintem valójában hihetetlen ravaszsággal - látszólag konfúz üresjáratként kezel. Mint azt fentebb is írtam, ezzel a spanyol változat olyan nyitott befogadói stratégiát alakít ki a nézőben, amilyet rendes körülmények között mondjuk a lakásunkról a munkahely felé menet, naponta megtett út közben nézelődve használunk - és pontosan ez a befogadói stratégia az, ami valóságosként fogadtatja el a nézővel az utána következő eseményeket, nem pusztán a világítás meg a helyszín (bár ezek nyilvánvalóan alájátszanak az érzésnek és erősítik azt).
A legjobb példa a két film közötti különbségre a kamerakezelés. A spanyolok rendkívül ügyesen és szerencsésen egyensúlyoznak az amatőrfilmezés és a profizmus határán: nincs, vagy alig van normális beállítás a filmben, érződik, hogy az adott körülmények között nem lehetett máshogy fölvenni; bekapcsolva hagyott kamera hurcolódik ide-oda, rohanó lábak látszanak ferde képekben stb. De azért mindig észre lehet venni a képen azt, amit a nézőnek észre kell vennie. Ezzel szemben az amerikaiak nyugodt, alig remegő beállításokban mutatnak be mindent, és az eltűnő feszültséget egyrészt a megvilágítással (elsötétítéssel) próbálják visszahozni, másrészt meg olyan idióta ötletekkel, mint amikor az operatőr a kamerával veri szét az egyik fertőzött fejét. (Ja, bazmeg. A lencsés végével. Egy profi operatőr.)
A spanyol eredetiben a műsorvezető neve Angela Vidal [Ánhelá Vidál], míg az amerikai változatban megdöbbentő módon Angela Vidal [Endzsela Vájdel] - na most ilyen szintű szolgai másolást azzal minősíteni, hogy "a két film témájában hasonló" - enyhe eufemizmus. Bezzeg amikor a kínaiak koppintják az IBM gyártmányait, az nem minősül "témájában hasonlónak", és az amerikai jogászok légiója száll az ügyre. Persze igazságtalan vagyok, a Quarantine alkotói nyilván kifizették a spanyoloknak a jogdíjakat, tehát jogi szempontból lopásról vagy plágiumról nem beszélhetünk. Ezek után ki-ki döntse el, melyiket szerzi be otthonra.
Én meg már várom A bukás rimékjét, lehetőleg Will Smith-szel a főszerepben - jobb lesz, mint az eredeti, ihaj-csuhaj!
