1972-ben készült mexikói pankrátorfilm. Minősége nyilvánvaló, különben nem írnék róla az égvilágon semmit.
Muszáj külön megismerkedünk a főszereplővel, aki nem más, mint (El) Santo, El Enmascarado del Plata! (Azaz az Ezüstmaszkos Férfi!)
Santo az arénában.
Santo 54 címmel szerepel az imdb-n, pedig abban a Melquiades Estrada három temetése még nincs is benne. Hősünk Rodolfo Guzmán Huertaként látta meg a napvilágot 1917. szeptember 23-án a kies Tulancingóban (Mexikó, Hidalgo tartomány). Fiatal korában még normális sportokat űzött, ám a korai 30-as években áttért a Lucha Librére, a pankráció sajátos mexikói válfajára. Legendás nevét 1942-ben választotta ki a menedzsere, Don Jesus Lomeli által felkínált három lehetőségből: El Diablo, El Santo és El Angel. 1942. június 26-án "birkózott" először e néven a Mexico Arénában. Hihetetlenül népszerűvé vált, olyannyira, hogy az ötvenes években José Guadelupe Cruz képregénysorozatot indított a nemesen egyszerű Santo címmel, amit hamarosan szédületes tempóban követtek az első ultra-alacsony költségvetésű filmek: Santo contra los monstruos (1961), Santo contra cerebro del mal (1961 !!) és a Santo contra los hombres infernales (1961 !!!). Ezt követően harcolt marslakókkal, vámpírnőkkel, farkasemberekkel, Dr. Frankensteinnel, a maffiával, karatékákkal és még ki tudja, kikkel-mikkel nem. Kétszer nősült, tizenegy gyermeke született. Természetesen közöttük is volt, aki a "Lucha Libre" műfajában folytatta működését, El Hijo del Santo (Santo Fia) művésznéven, sőt unokái között is akadt ilyen. Ám mivel utóbbi nem El Hijo fia volt, El Hijo peres úton tiltotta el a Santo Unokája hivatalos név használatától. (Ezt olvasva nem csodálkozom, hogy a szappanoperák ezen a földrészen bontották ki csodás virágukat.) Nyilvánosan mindössze egyszer vette le ezüstmaszkját, 1984. január 26-án a "Contrapunto" mexikói talkshow-ban, méghozzá minden előzetes megbeszélés és figyelmeztetés nélkül! Tíz nap múlva, fellépés közben meghalt. Ezüstmaszkjában temették, a tízezres tömeg ezüstmaszkos képét vitte a temetésen.
Értekezésünk tárgya a síron túli terror témakörében született. Guanajuato híres (már akinek) mexikói turistalátványosság, ami múmiáiról ismert (már ahol). A múmiák között van egy óriási termetű, aki életében - hogy, hogy nem - pankrátorként működött El Satano néven. Nos, ő tér vissza a halálból Tesco-gazdaságos múmiaként (bár inkább valami elnagyolt zombifélének néz ki), hogy revánsot vegyen Santón és kartársain, mivel Santo legyőzte őt az arénában. Vannak alárendelt múmiák is, akik ismeretlen okból követik El Satano utasításait, de a film sokkal nagyobb gondot fordít például egy Lucha Libre-pofozkodásra, mint erre a valóban mellékes szálra, ami érthető, hiszen akkor sem lenne hihetőbb az egész, ha megmagyaráznák, miért is fogadnak szót az almúmiák a főmúmiának (szerintem feltehetőleg a rajongói voltak életükben).
A filmbeli látvány néhol hihetetlenül abszurd.
Fontos megbeszélés Mil Mascaras, Blue Demon, egy hölgy és egy törpe között. Bár ez a felállás pornóban például mindennaposnak mondható.
Blue Demon otthonában gyermekével beszélget.
A történetvezetés hagyományosnak mondható, bár a film közepéig nem teljesen egyértelmű, mit akar a rendező, akár vígjáték is lehetne a dologból. Ugyanakkor a film készítői érzékelhetően a német expresszionista filmek hatása alatt álltak, ami a film elkészültének időpontjában körülbelül 50, de minimum 40 éves befogadói spétet jelentett. (Buñuel például ebben az időpontban már visszaköltözött tőlük Európába.)
Színészi játékról a főszereplők arcát takaró színes maszkok miatt csak akkor beszélhetünk, ha sztenderdnek a némafilm-korszakban általános ágálást tekintjük, mely főleg a végtagokkal történő teátrális hadonászásban jelenik meg. Persze, a dél-amerikai színészet tapasztalataim szerint férfiak és nők esetében egyaránt elsősorban páváskodásról szól, nagy örömünkre. Ettől függetlenül minden szereplő őrületesen menő, a rendőrfőnöknek pl. hatalmas bajsza és barna öltönyhöz viselt rózsaszín inge van (pedig hol voltunk akkor még a mai férfidivattól, és a film költségvetése ultra-alacsony!). Megjegyzem, én már az Esmeraldában és A pampák királyában is bírtam a szobabelsőket.
A színes maszk és a harmonizáló idióta öltözék ebben a műfajban alap.
Önkéntes rendőrök menő kocsikkal.
Az akciójelenetek még a hatvanas évekbeli francia kalandfilmek rajongói szemében is hagynának maguk után némi kívánnivalót.
Mexikói rendőrtiszt éjszakai bevetésen. Még a síron túli terrorral dacolva is jelentős mérvű menőséget bír kifejteni, figyeljük meg például a decens Jávor-bajuszt! A napszemüvegre tekintettel a találati arányt ne firtassuk.
Miután sem a rendőrség golyózápora, sem főhőseink páratlan parasztlengői nem bírják megfékezni a múmiahordát, az ultramodern technika marad az egyetlen mentsvár. Már Don Corleone is megmondta: akivel nem lehet tárgyalni...
A film végén a menő kocsik (lásd fent) kesztyűtartóiból előkerülnek a pisztolyméretű lángszórók. Wtf?! Ha ilyenjük volt, akkor miért nem gyújtották föl az összes múmiát az ötödik percben?! Bár, ha jobban belegondolok, ez a megoldás régi elvemet igazolja: sosem lehet baj, ha van az embernél elfekvőben egy kanna gázolaj.
All-in. A film záróképe még ennél is felemelőbb, amikor mindegyik főszereplő menő kocsiban ülve az autópályán egymás mellett száguld a naplementébe, de állóképen sajnos nem mutat semmit. A közben felhangzó, Ibuszos jellegű szintis prüntyögésre pedig egyszerűen nem találok szavakat.
Összegezve: Santo filmjeit minden mennyiségben érdemes nézni, tízes skálán is száz és száz harapást megérnek. Ha véletlenül valaki Mexikóban járna, feltétlenül hozzon Santo dvd-t, Santo-képregényt, Santo-babát és Santo törölközőt.
