Bár nem teljesen nyilvánvaló, ebben a hónapban a honi politika a demokrácia klasszikus filozófiai alapelveit érintő fordulatot vett. Ezek az alapelvek oly régiek, hogy néha csak közhelynek érezzük őket, a most zajló viták során azonban az érvelésből rendre kimaradnak.
A kormány szerintem egyértelmű támadást indított a magántulajdon ellen két fronton is. Az egyik a MAL Zrt. és a vörösiszap-katasztrófa kapcsán bevezetett honvédemi törvény-módosítás, ami rendkívüli helyzetben lehetőséget ad a kormánynak az érintett magáncégek állami irányítás alá vonására. Hogy mi a rendkívüli helyzet, azt természetesen a kormány határozza meg. Sokan cáfolják, hogy ez a rendelkezés a magántulajdont csorbítaná, hiszen nem tulajdonba vételről, csak az irányítás átvételéről van szó, de egyrészt nem tisztázott ennek tartama, tartalma pedig gyakorlatilag tetszőleges, másrészt a klasszikus jogtudomány a tulajdonjogot az ún. "tulajdonosi triász"-ban látja megtestesülni. Azaz a tulajdonos az, aki a birtoklás, használat és rendelkezés jogát egyaránt jogosult gyakorolni. Arról lehet vitatkozni, hogy az "irányítás" állami rendelkezésbe vonása vajon a tulajdonnak inkább a használatát vagy (a menedzsment kijelölésén keresztül) a vele való rendelkezés jogát csorbítja-e, de a tulajdonjog elemeire bontása során teljesen egyértelművé válik, hogy az csorbul a törvény alkalmazása során.
A másik főcsapásirány a magánnyugdíjpénztári tagok megtakarításának állami keblekre vonása. Az a legtöbb megfigyelő előtt világos, hogy a befizetendő járulékok 14 hónapra tervezett - és 2/3-os többséggel persze bármikor meghosszabbítható - "elterelésének" fő célja nem az így megszerezhető 42 milliárd forint, hanem a magánnyugdíjpénztárak kivéreztetése. Azok ugyanis a működésükre szánt költséget a törvény szerint a folyó befizetésekből finanszírozhatják alapvetően, a befektetések hozamát a tagok számláin kell jóváírni. A pénztár csak azt a hozamot használhatja fel működésének finanszírozására, amit a kvázi-tőkésített működési tartalékának befektetéséből szerzett meg. Így hát a tagdíj elvétele - ami államközpontú szemléletben jól kommunikálható és ideológiailag alaposan meg is magyarázható - a pénztári intézmény financiális kiszáradását eredményezi. Én azt gondolom, hogy a törvény indítványozói ezzel tisztában vannak és az intézkedés valós célja az is, hogy a pénztárak kiszáradt kóróként hulljanak az állami nyugdíjkassza szélesre tárt szájába. Különösen azzal a párhuzamos intézkedéssel, amivel mindenki előtt megnyitották a visszalépést az állami társadalombiztosítási rendszerbe (ez már különböző korlátozásokkal, az érdekeltek lobbierejétől függő körben korábban is megtörtént), és beszüntették a pályakezdők kötelező belépését (erre eddig nem volt példa). Az a hangzavar, ami időközben kezdte körülvenni az egész rendszert, még inkább azt látszik igazolni, hogy a fő célpont a pénztárakban fölhalmozott teljes megtakarítási összeg. A magánnyugdíjpénztári rendszer működéséről, kétségtelen anomáliáiról külön nem írok most, mert arról nálam avatottabb emberek már írtak eleget. Az biztos, hogy nem igazak az irtózatos, rendszerszintű, évtizedes veszteségekről szóló közlemények.
A klasszikus politikai és filozófiai gondolkodók szerint a szabadság elsődleges biztosítéka a magántulajdon, ugyanis kizárólag arra támaszkodva érheti el a polgár a szabadságnak azt a mértékét, ahol nem kell mástól függnie. A múlt hét eseményei tankönyvbe illően igazolják az elgondolás helyességét. A magántulajdon elbizonytalanítását követően (amire a rendszerváltás óta, sőt, ha belegondolunk, a téeszesítés óta nem volt példa) a kormány már közvetlenül az állampolgári szabadság ellen intéz támadást az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésén keresztül. Akár szereti ugyanis az ember az Alkotmánybíróságot és tagjait, akár nem, az kétségtelen, hogy ha eltűnik a fórum, ahol fel lehet lépni a jogtalannak, igazságtalannak tartott törvény ellen, akkor a törvényhozó önkénye szabadon érvényesülhet. És mint tudjuk, az önkényuralomban szabad ember nem létezhet: az alattvalók az önkényuralom gyakorlójának rabjai, az önkényuralom gyakorlója pedig ösztöneinek rabja, mivel más korlátja nincs, mint azt már Arisztotelész is leírta.
Megnyílik ugyanakkor a terep a valódi és tömeges civilkurázsi gyakorlására: ehhez semmi mást nem kell tenni, mint fenntartani számlánkat a magánnyugdíjpénztárban, és nem hallgatni az állam szirénhangjainak csábítására. Arra az államéra, ami a XX. században elkövetett szószegéseit követően most ismét, a XXI. században először újra megszegte ígéretét. Még nem volt rá alkalom, hogy ennyire egyszerű és békés módja legyen a magyar állampolgárnak, hogy szembeszálljon állama önkényével. Ha elég sokan nem lépnek vissza a társadalombiztosításba, akkor a jövő év végén újra kezdődik ez a menet, új feltételekkel.
