Egyszer az ifjú Viktor és a még ifjabb Péter kéz a kézben kiszöktek a palota szinte végeérhetetlen labirintusából, és egész nap álruhában járták Budapest utcáit. Egyszer csak, talán a Nyugati téren, ahol azelőtt sohasem jártak, legfeljebb a biztosított konvoj vitte át rajta őket, megláttak valami nagyon-nagyon furcsát, amilyet azelőtt még soha.
- Mi lehet ez? - kérdezte Péter önkéntelenül megborzongva.
- Egy ember - felelte Viktor, mert bár ifjú volt, idősebb is, bölcsebb is volt Péternél.
- Egy ember? De hát miért ilyen furcsa az arca? - értetlenkedett Péter.
- Mert öreg. Öreg és beteg. Az arcán azoknak a különös vonalaknak a neve ránc.
- A Palotában senki sem ilyen csúf! Ott csupa szépséges és fiatal táncosnő van, akik épp olyan szépek és fiatalok, mint mi! Ez az ember egészen biztosan nem közülünk való, különben hogyan válhatott volna ilyen csúffá és öreggé?!
- De, ő is ember, bár tudom, hogy nehéz ezt elhinned. Vére ugyan nem oly nemes, mint a Tiéd, de a kor tette ilyenné, amivel szemben még a leghatalmasabb uralkodók is tehetetlenek - csitította Pétert halkan Viktor.
- Én is ilyenné fogok válni? Nem akarom! Nem akarom ezt a csúfságot látni! Ígérd meg, hogy soha többé nem történik ez senkivel! - sírta el magát Péter.
- Parancsodra és az ország javára kétharmadunknál fogva mától betiltjuk a betegséget, az öregséget és a halált - válaszolta méltóságteljesen meghajolva Viktor.
Úgy is lett. Akkor vált Magyarország földi paradicsommá.
