2008-as kanadai (ez fontos!) film Bruce McDonald rendezésében.
Legyünk öszinték, az "intelligens zombifilmnek" körülbelül annyi értelme van, legalábis eddig annyi volt, mint a nikotinmentes cigarettának meg az alkoholmentes sörnek. Lehet mesélni a Romero-filmek társadalomkritikai töltetéről, én ezt csak amolyan fűszernek tekintettem. Talán ezért nem is okozott csalódást a Holtak földje, ellentétben a Holtak naplójával, amelyben az ősz mester szemmel láthatólag maga is elhitte, hogy fontos üzenete van neki, amit közölni kell mindenkivel. A zombifilm, mint műfaj, valójában a borzongató népszórakoztatás egyik legalantasabb formája, entellektüelek általában a pornó mellett az általuk természetesen nem ismert, de a panelprolik és cigányok által nyilván fölös mennyiségben élvezett bűnös szórakozások közé sorolják. Hihetetlen, de van olyan barátom, aki nem látott zombifilmet, amíg engem meg nem ismert!
Pedig a zombikban van potenciál, hiszen, mivel épp annyira emberiek, mint amennyire nem, mindent / bármit el lehet mesélni általuk. A műfaj eme sajátosságára nem is igazán jött rá senki, és mivel az alkotók alacsony intellektuális fordulatszámon járatják a műfajt, lassan kezdenek megcsömörleni tőle a nézők. Nem véletlen, hogy zombikról könyv nem igazán jelent meg (a Büszkeség és balítélet átiratát most hagyjuk...), ami mégis, abból én csak két olyat ismerek, amit nyugodt szívvel tudok olvasásra ajánlani bárkinek. (A zombi ugyanis meghatározóan filmes szörny. Soha nem tudjuk megunni a látványát. Mozi nélkül nem is lenne. Könyvet írni róla főleg azért nagyon nehéz, mert sokkal érdekesebb nézni a bomló és mégis mozgó testeket, mint olvasni egyhangú tevékenységükről. Kicsit a középkori katedrálisok híveket riogató freskóira emlékeztet valamennyi jó zombifilm.)
Az utóbbi időben készült filmek alapján úgy látszik, a zombifilm elindult a romkommá gagyisodás rögös lejtőjén. Ezzel nem a Shaun of the Dead-et akarom bántani, hogyan is jöhetnék ahhoz?! Erről a folyamatról nem Simon Pegg és Nick Frost zseniális párosa tehet, vagy rendezőjük, Edgar Wright, hanem a számtalan ostoba iparos, aki csak gyártja, gyártja a szart, ahelyett, hogy gondolkodna. Nem akarok több olyat látni, hogy állig felfegyverzett kommandósok / bűnözők gyanútlanul besétálnak a zombilepte kisvárosba, ennél több kell, vagy a műfaj mehet vissza a szemétkosárba, ahol a nyolcvanas évek elejétől a kétezres évek elejéig meglapult.
Ez a film ettől jó, sőt, merem mondani, szerintem fontos a műfaj történetében. Az első olyan zombifilm, ami nem a tiniszerelem virányos tájai felé keresi a kitörési pontot, hanem a gondolkodást célozza meg, a szó szoros értelmében.
A sztori szerint Pontypool kisvárosában, ahol mindenki ismer mindenkit, első reggeli műsorának vezetésére a helyi rádióstúdióba megérkezik a nagyvárosból frissen szerződtetett Bochkor Gábor. A viszonyokra jellemző, hogy a műsorvezetőt a főnöke lecseszi: nem szabad a mesterlövész rendőr alkoholizmusával viccelődni adásban, mivel mindenki tudja, hogy tényleg alkoholista. Ahogy az idő előrehalad, egyre furcsább eseményekről szereznek tudomást a stúdióban tartózkodók: dühödt tömeg ostromolja meg Mendez dr. rendelőjét, sebesültek és halottak is vannak. Sőt, szemtanúk állítják, hogy a támadók kannibálok. Pedig a szomszédasszony fia milyen rendes gyerek volt az előbb, még mielőtt belém harapott volna! Valójában nem is igazán zombikról van szó a történetben abban az értelemben, hogy halottak kelnének ki a sírból, inkább zombiszerűen viselkedő fertőzöttekről, á la 28 nap múlva. Egyfajta gondolkodásbeli zárlatról van szó, amit mémek okoznak, ám bővebben nem akarom spojlerezni, mitől és hogyan fertőződnek meg a betegek - legyen valami öröm a filmnézésben. Belezést nem lehet látni, még akkor sem, amikor a szereplők egy, az épületben rejtőző zombival / fertőzöttel számolnak le, sőt, hogy a műfaj tipikus rajongóit végképp próbára tegyék, a filmkészítők a kezdő jelenetet kivéve, amely a dj kocsijában "játszódik", ki sem mozdulnak a rádióstúdió épületéből. Ennek ellenére feszültségből nincs hiány, egyrészt, mivel a fertőzés természete miatt még a légmentes szigetelés sem nyújt ellene védelmet. Másrészt persze végig kénytelen gondolkodni a néző a témából adódó párhuzamokon, és magukon a kommunikációs rövidzárlat miatt magukba forduló "zombikon". A film végére nyitott kérdés, de már nem is számít, hogy a szereplők megmenekülnek-e, vagy sem: a fertőzés keltette gyanú létezésünkkel szemben örökre velünk marad. (Csak a legnyilvánvalóbb párhuzam: az interneten viharos gyorsasággal terjedő video-mémeket, ugye, viral video-nak hívják. És mi lenne, ha nemcsak nevükben lennének vírusszerűek, hanem valóban vírusként viselkednének?)
A kevés szereplő kiválóan oldja meg feladatát, különösen figyelemre méltó az intellektualizáló hajlamokkal megáldott-megvert műsorvezetőt játszó Stephen McHattie, akinek az arcára van írva, hogy ott volt minden kilométerkőnél. Minden a helyén van itt, és működik az utolsó csavarig, így aztán a film egésze messze túlteljesíti látszatra szerény vállalásait. Leginkább valami nagyon okos, megbízható és intelligens kis szerkezetre hasonlít az egész, amitől nem várunk sokat, aztán használat közben a szívünkhöz nő, hogy már meglenni sem tudunk nélküle. Mondjuk, egy okosnak és üzembiztosnak bizonyuló kis telefon valami ismeretlen és első pillantásra gyanús gyártótól, hogy stílszerű legyek.
Harapásból nálam tízből tízet érdemel. Még ha nem is lesz klasszikus, amit pedig megérdemelne, akkor is ajtót nyit a jövőbe a zombiknak. Reméljük, más is át fog lépni ezen az ajtón.
