A francia nevű, dekadens arisztokraták története helyett / mellett ma egy jóval rövidebb, sok ponton azonban rendkívül hasonló dolgozatot szeretnék összehasonlító kritikával illetni, már persze, ha ez egyáltalán lehetséges. A két mű gyártója a Geffen Company, illetve az RTL Klub Extra, a főszerepben a Brad Pitthez és Tom Cruise-hoz méltán mérhető, markáns és összetéveszthetetlen megjelenésű Sz. Iván, aki - mint a magyar produkció is bizonyítja - a két előbb említetthez hasonló színészi jelenléttel bír. A két mű formája döbbenetes hasonlóságot mutat egymással: dokumentarista önvallomásnak álcázott, valójában azonban teljes mértékben fiktív történetet látunk és hallunk megelevenedni a vásznon, illetve a képernyőn. Mindkét esetben kérdéses ugyanakkor a dokumentarista igyekezet ellenére az elbeszélő személyének valódisága: nemcsak a vámpír(ok) valóságos létéhez fűz a józan ész némi kételyt, hanem a barátságosan, nyíltszívűen mosolygó, igyekvő, ám méltatlanul besározott fiatalember képernyőn megjelenő figurájához is, aki becsületes szezonális vállalkozással tartja fenn családját, mely vállalkozás természetének részletezésével - érthetően - ugyanúgy nem kívánta untatni nézőit, mint ahogy Pointe du Lac és Lestat minden egyes nyomorult vérszívását is szükségtelen volt ábrázolni.
Mindkét mű egy-egy, ártatlanul a körülmények áldozatává vált fiatalemberről szól, akiket a rideg világ alaptalanul mocskol be és választ el szeretteiktől. Sőt mi több, ártatlanságuk ellenére mindkettőjüket gyilkosoknak tartja érzéketlen környezetük, annak ellenére, hogy mindketten életük minden percében ezt az igaztalan vélekedést próbálják megcáfolni. Mindkettőjüket az önzetlen barátság (melyet egyikőjük Lestat, másikuk pedig <síphang> Győző iránt érez) sodorja bajba, amiatt vádolja őket környezetük el nem követett bűnökkel.
Az amerikai verzió nem képes leküzdeni a hatásvadászat iránti álomgyári igényeket, hossza két óra, számtalan szereplőt mozgat, s a narratív alaphelyzetből - mely ugyanis a szomorú, bűnös életét elmesélő Louis Ponte du Lac és az azt lejegyző riporter együtt töltött estéje - minduntalan kitekint a látványosan berendezett és fényképezett, alapjában véve azonban mégiscsak illusztratív jelenetek felé. Sajnos, ezek a részletek, valamint a dramaturgiai gépezet munkája leleplezik a műegész fiktív - mondhatni, kiagyalt - voltát.
Az RTL Klub produkciója ezzel szemben dicséretesen mértéktartó. Hossza nem egészen tíz perc, mely alatt mindvégig a főszereplő és egyben narrátor arcát láthatjuk (feltehetőleg tudatosan kerülve a kezek közeliben történő megmutatását, ami, tudjuk jól, más irányú, a zsargonban kékfényesnek nevezett asszociációkat ébreszthetne), aki puritán, vizuálisan semleges környezetben teszi meg vallomását életéről. Itt bizonyos, erősen amatőr jellegű technikai megoldások árulják el a mű fikcionárius jellegét. Lehetséges ugyan, hogy az eredeti elképzelés szerint az amatőr hangulatú kivitelezéssel a fikció dokumentumszerűségét kívánták erősíteni, ám a ténylegesen megvalósult technikai problémák természete ellenkező hatást ér el. Különösen a főszereplő kivágatlanul hagyott, többszöri instruálása jelenet közben az, ami a dokumentum hitelességét aláássa, elvégre a narrátor mégiscsak a saját életéről, gondolatairól beszélne. Ezen egyébként könnyebben lehet segíteni a szövegkönyv alapos, előzetes megtanulásával, valamint sok-sok gyakorlással, mint a hollywoodi változaton a bombaszt ledobásával.
Az amerikai film rendezője az imdb szerint Neil Jordan. A magyar produkcióét sajnos nem tartja nyilván az említett adatbázis, ám a film által megörökített színészvezetésből következően minden valószínűség szerint dr. M. Csaba ügyvéd az, akitől tiszteletre méltó szerénységre vall, hogy az áldokumentumfilm nehéz terepére tett, feltehetőleg első rendezői kirándulásához nem kívánta nevét adni.
Az amerikai változat költségeinek nagy részét a sztárok gázsija, a látványos díszletek és technikai bravúrok emésztették fel, míg a magyar változat költségvetésének legnagyobb temetője az Sz. Ivánt jelenleg falai között tudó akadémia vezetőjének engedélye lehetett. Műsoridő megvásárlására így sajnos már nem maradt pénzük az érdekelteknek, pedig a reklámot általában két tévéműsor között, tetemes ellenérték fejében szokták lejátszani, és csak akkor állítják róla, hogy közszolgálat, ha pártok szerepelnek benne.
A rutin és a látványvilág a küzdelmet egyértelműen Hollywood javára dönti el, ám az RTL Klub elsőfilmes rendezőjének sem kell szégyenkeznie. A jövő tavaszi választásokat követően pedig minden várakozás szerint óriási távlatok fognak megnyílni választott, divatos műfaja, az áldokumentumfilm előtt. Izgatottan várjuk a folytatást.
