Ismétli-e önmagát a történelem? Hát ezen belül a magyar történelem?
Csak néhány adalékot szeretnék itt lejegyezni.
Az iskolában a magyar történelem tantárgy cím alatt kaptunk egy bizonyos narratívát, ami a magyarok letelepedésétől Szent Istvánon, Rákóczin és Kossuthon (egy időben Széchenyi volt helyette, ő mostanában valahogy eltűnt) át húz egy ívet, aminek a vége igény szerint a szocialista vagy a polgári demokráciában van. E narratíva szerint a magyarság Big Storyja arról szól, hogy idejöttünk az uráli ősközösségből, beilleszkedtünk Európába, és több-kevesebb sikerrel próbálunk közeledni az atlanti civilizáció centrumországai felé. Ezt most elnevezem "menetelés a kék banán felé"-narratívának (gyengébbek kedvéért ez az európai-atlanti civilizáció élcsapata földrajzilag), pótolandó a magyar történetírásból szerintem fájón hiányzó humoros-bulváros vonalat. Mondjuk azt, hogy tudományos körökben nagyjából-egészéből ez az elfogadott, legalábbis a tudományos vizsgálatok tárgyát képező problémák meghatározását illetően (polgárosodás, centrum-periféria viszony vizsgálata stb.).
Mostanság (értsd: a rendszerváltás óta eltelt húsz évben) kezd erőre kapni egy másik narratíva is, ami a magyar őstörténetből kiindulva azzal foglalkozik, hogy a magyar történelem mennyire egyedi, és mit sikerült megőriznünk az ősi, sajátos értékeinkből. Itt a hangsúly a szkíta-sumér (n. b. szíriuszi) eredeten, Koppányon - Csák Mátén van; az ív kifutása under construction. Még nem tudjuk, mit hoz ez a múlt, mivel egyelőre a fél- és áltudományok ködébe vész eredete, de nyilvánvaló, hogy a sumerológiai és hunisztikai tanszékek és státuszok szaporodtával egyre inkább tudománnyá válik. Ezt a narratívát a magam részéről "málló misztikus örökség"-narratívának neveztem el, hogy némiképp a hangvételét is visszaadjam.
Egyértelmű, hogy a két narratíva között jelenleg a domináns narratíva (tkp. múltunk) meghatározásáért, ha "tudományos köntösben" is, de hatalmi harc folyik. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a magyar történetírásban nincs olyan szempontgazdagság, amit pl. az angoloknál mindig is csodáltam, hogy Johnson másként ír ugyanarról a korszakról vagy eseményről, mint Taylor. Annak ellenére, hogy a tényanyag ugyanaz, és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak, csupán a narratíva különbözik.
Mindenesetre van történelmünknek olyan időszaka, amit általában két, vagy rosszabb esetben fél mondattal szoktak elintézni. Annak ellenére, hogy "főszereplői" Nagy Lajos halálától (1382) egészen az ország önállósága elvesztéséig így vagy úgy meghatározták a hazai kül- és belpolitikát, "tematizálták a közbeszédet", azaz gyakorlatilag minden rajtuk múlt, ami lényeges és lényegtelen itt történt.
Igen, a bárói ligák koráról van szó. Kezdődött a Garai vs. Lackfi vs. Horváti (és valamennyiőjük segédcsapatai) meccsével. Ezt Zsigmond királlyá koronázása "zárta le", már amennyiben lezártnak tekintjük a ligák összecsapását akkor, amikor Zsigmond uralkodását nagyrészt azok csitítása-pacifikálása-megzabolázása töltötte ki. Amikor éppen nem, akkor meg azzal foglalkozott, hogy leváltsa őket, vagyis "új főnemességet" hozzon létre. Persze ő is az egyik ligára támaszkodott a többivel szemben, a Garai-Cilleire, akik V. László korában már a tőrölmetszett, fekete kalapos (páncélos) badguys megtestesítői voltak. A Garai-Lackfi-Horváti mérkőzést a Hunyadi mindenki ellen követte (mindenki alatt értsd: minden báró), ezen belül legkivált a Cillei vs. Hunyadi meccs vont be sok nézőt; aztán jött V. László alatt a Cillei-Garai vs. Hunyadi gyerekek (kvázi visszavágó az előbbiért), majd a visszavágó visszavágója: Hunyadi Mátyás vs. mindenki más. Ezt a részt általában azzal intézik el: V. László anarchiát hagyott maga mögött, amit Mátyás királlyá választása szüntetett meg. Mátyás meghal 1490-ben, erre, honnan, honnan nem, megjelennek a "megszüntetettek", és folytatják, ahol abbahagyták: II. Ulászlót teszik a trónra, "nevében Szapolyai István, Bakócz Tamás és Szathmári György kormányzott." Igen, a nevek kezdenek ismerősek lenni.
Szóval látunk egy szép hagyományt, ami gyakorlatilag másfél évszázadon át határozta meg az ország életét. Ezek a bizonyos ligák, ahogy fentebb röviden megpróbáltam összefoglalni, egymás köztött torzsalkodtak - és az időtartamokat meg az eredményességet nézve, Mátyás uralkodása csupán közjáték -, holott a törökök az egész időszak alatt egyre közelebb és közelebb nyomultak az ország határaihoz. Azt azért a kortársak is sejtették, hogy nem kizárólag fürdőépítési célzattal jönnek egyre közelebb és közelebb. Mivel a bárói ligák tagjai per definitionem csak bárók lehettek, természetszerűleg sem leváltani nem lehetett őket, sem közéjük keveredni, és így befolyást gyakorolni az ország sorsára (a Hunyadi-klán története az erre tett grandiózus, kudarcba fulladt kísérlet). Végül az egész öncélú, értelmetlen és pitiáner vircsaftnak Mohács vetett véget. Ezt követően már csak tehetetlenül nézhették a kortársak Buda elestét és az ország "három részre szakadását" - ahogy eufemisztikusan a magyar állam 150 évre szóló de facto megsemmisülését nevezi történetírásunk, a narratívától függetlenül. (Külön szépsége a megosztott, puszta ország korának, hogy ekkor született a Szent Korona-tan, ami önmagában is a magyar állam virtualitásának bizonyítéka; én tuti nem berágnék a Szent Korona-tan felmelegítésére a szlovákok meg a többiek helyében, hanem üdvözölném mint annak jelét, hogy végre a magyarok is belátták: államuk helye a spiritualitás, és ami ezzel egyenértékű, a virtualitás világában van. Lehet kijelölni az új határokat.)
Ha bárki párhuzamot vélne felfedezni országunk jelenlegi állapota és ama kor között, amikor néhány zárt, oligarchikus szervezet minden józan ésszel felismerhető körülmény és az adott helyzet kezeléséhez szükséges, könnyen megérthető követelmény, továbbá a kiszámítható következmények ismeretében és ellenére, kizárólag önérdekét szem előtt tartva bénultságba taszítja és a szakadékba kormányozza az országot - nos, az roszindulatú vagy téved.
