1992-es amerikai darab, kissé viseltes, kissé pecsétes, de elnyűhetetlen és örök.
Clive Barker írta az alapsztorit és a forgatókönyvet, amiről bővebben nem értekeznék; tessék megnézni! A történetről annak természete miatt különben is lehetetlen spoilermentesen írni. (Mondjuk TS-től már a bemutató alkalmával megjelent egy különösen édes kritika, amelynek sikerült minden csapdát elkerülnie a film kapcsán, de ez már csak a Nagymester trükkje marad! Na persze, az egyébként szokásosan, de ritka komoly mértékben elbaltázott magyar címből nem is nehéz gúnyt űzni. Az eredetit inkább Cukrosbácsinak lehetett volna fordítani, ennek a történethez is több köze van.)
A magyarországi bemutató idején még MOZIBAN volt szerencsém látni. Mert, kedves gyerekek, volt idő, amikor ilyen, sőt, még ilyenebb filmeket (Godzilla a Mechagodzilla ellen, Robotpárbaj [Made in Hong Kong], Az Istenek Fegyverzete 2., Ne verekedj! [Made in Hong Kong], A köd, A Sötétség Fejedelme [mindkettőt r. John Carpenter], nem sorolom) MAGYAR MOZIBAN levetítettek (VIDÉKEN is, értitek?!), ahelyett, hogy egyből a tescogazdaságos fémketrecbe cseszték volna 900 Ft-os akciós árú DVD-n. Volt ugyanis a magyar moziüzemnek a rendszerváltás környékén egy nyilván pillanatnyi üzem-(talán inkább rendszer-)zavarból eredő, kicsit bevállalósabb, már-már grindhouse-os korszaka. Ez elmúlt, de attól nem lett jobb sem nekünk, sem a mozinak.
Könnyű úgy kultfilmet készíteni, hogy az író egy legenda, a főszereplő egy legenda (Tony Todd), a zeneszerző: egy legenda (Philip Glass). De még mindig hátravan belőle a rendezés. Ebben a filmben igazából az fogja meg az embert, hogy - a kiomló-ömlő belsőségek és vér mennyisége ellenére - még mindig kevésbé rémületes, mint amilyen fájón melankólikus. Mint annak az élete, akinek élete egyre nagyobb részét tölti ki, hogy szellemekkel beszélgessen... Holott a főszereplő, Helen Lyle szociológushallgató, tudományos munkája a legkevésbé sincs köze mesékhez, parapszichológiához és áltudományhoz, de a városi legenda, ami után nyomoz, épp rajta keresztül valósul meg. Innentől kezdve pedig már nem is lehet eldönteni, hogy valóban természetfeletti horrort látunk-e, vagy egy féltékenysége elől munkájába menekülő, és ennek folytán lassan becsavarodó nő hóttrealisztikus kálváriáját?
A horrorfilmek között egyébként ismereteim szerint az a fajta szociohorror, ami ebben a filmben megjelenik, vagy megtestesül, egészen ritka. A Romero-féle zombifilmeknek tulajdonítanak társadalomkritikai élt, de azok sehol sincsenek a borzalomnak attól a felfogástól, miszerint a horror az alsóbb néposztályok rémálmainak, tudattalan félelmeinek, kultúrát pótló babonás meséinek egy az egybeni kivetülése lenne. Bizonyos értelemben vicces és sokatmondó például az a jelenet, amikor Helen a Kampókéz / Candyman legendája után nyomozva középosztályi döbbenettel kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a sztorit az egyetem fekete takarítói is töviről-hegyire ismerik.
És közben mindig szól a zene...
E klasszikus jutalma tízes skálán tízszeres agyba-főbe harapdálás.
