Egy ügyvéd "próbapert" nyert a devizahitelező bankkal szemben. Az ítéletben a bíróság nemcsak a bank egyoldalú szerződésmódosítását semmisítette meg, hanem magát az alapszerződést is. Az ítéletet ugyan teljes terjedelmében, indoklásával együtt nem tárták elénk - hiszen azt már Lomnici Zoltán is megmondta anno, hogy az ítéleteket az erre fölkent tudósok jogosultak elemezni és kommentálni, az e célra kijelölt, zárt fórumokon, ezzel biztosítva a Szent Inkvizíció misztériumának titkait jogalkalmazás integritását s a tudomány hűvös csarnokainak csöndjét -, de annyit megtudhattunk, hogy a kereset szerint "ha a bank nem becsüli meg a jövendőbeli árfolyam-emelkedés mértékét, úgy a szerződés semmisnek tekinthető, és a 30-40 százalékos kamat már uzsorának számít". Hogy a bíróság melyik érvet fogadta el, az nem derül ki a hírből.
A népnyúzó bankokat gyűlölő, a vérszívó pénzügyi szolgáltatókat ostorozó nép persze éljenezhet. (Na persze akkor, amikor a hitelt vette föl, azért kritizálta őket, mert hitelföltételeket szabott meg egyáltalán.) Lehetne azért egy kicsit tovább is gondolkoznunk az orrunk hegyénél, ha látni már nem sikerül. Mi ennek az üzenete a jogbiztonság szempontjából? Az említett érvelés figyelmen kívül hagyja, hogy mindaddig, amíg az árfolyamkockázat be nem áll, a devizahitelesek annak az előnyét élvezték, hogy a devizahitel kamata jóval alacsonyabb a forinthitelénél; utóbbinál viszont nincs árfolyamkockázat. Az, hogy a magam részéről nem veszem figyelembe az árfolyamkockázatot, vagy reménykedek abban, hogy az nem valósul meg, nem lehet releváns annak mérlegelésénél, hogy ténylegesen az árfolyamkockázat miatt kevesebb a devizahitel kamata a forinthitelénél. Most minden (majdnem minden; kivételek azért vannak) devizahiteles azért rinyál, hogy kénytelen volt devizahitelt igénybe venni a magas forinthitel-kamatok miatt. Nem, nem ő mérlegelte a költségeket és a hasznokat: rá volt kényszerítve a devizahitel igénybevételére. (Beszélgessünk egy kicsit a kényszer fogalmáról. Szerintem ez nem kényszer. A kényszer ott kezdődik, hogy be kell szállni a marhavagonba, és el kell indulni a Jenyiszejre, erőműépítésre.) A bank pedig egy szemét, amikor az én kényszerhelyzetemet, fenyegetettségemet kihasználva megemeli a törlesztőrészletet.
Mindeddig ez a gondolatmenet mindössze a magukat sajnáltató és a saját maguk iránti felelősségük elől nyilvánvaló anyagi okokból menekülni kívánó devizahitelesek siráma volt, amit a bank el is engedhetett a füle mellett. Az erőfölénnyel visszaélve kivitelezett szerződésmódosítások valóban visszataszító és szemérmetlen gyakorlata miatt talán jogosnak is gondolhatnánk az ítéletet, de kiterjed magára a módosított alapszerződésre, így most már a sirámokat kénytelenek tudomásul venni. A sirámok mellé ki tudja, milyen okból odatette magát a bíróság. Ezzel persze lenullázta a bankok jogászainak munkáját, akik eddig elhitették megbízóikkal, hogy az általuk szerkesztett devizahitel-szerződések bombabiztosak és minden körülmények között kikényszeríthetőek. Kár széplelkűen arra gondolni, hogy erre a bankok reakciója az lesz, hogy meghunyászkodnak, és hitelkamataikat arra a szintre fogják vissza, ami a jó keresztény és igaz magyar embereknek (zembereknek) meg fog felelni. (Egyébként mi az a szint? 1%? 0%? Esetleg a bank fizessen kamatot? Ki mondja majd ezt meg nekik? Gyanúsan egybevág ez az ítélet némely, manapság e lángoktól öleltben egyre népszerűbb nézettel, melyekre nemsoká visszatérek.)
Ha ez valóban precedensértékű ítélet - bár a Magyar Köztársaságban nincs precedensjog -, akkor az eredménye legalább ugyanakkora valószínűséggel lehet a devizahitelezés megszűnése, és ezzel az ügyfelek visszakényszerítése a másfélszer-két és félszer magasabb kamatú forinthitelekbe, mint az a Kánaán, amit az ítéletet hozó bíró remél a döntésétől.
Tanulság talán annyi, hogy a jogvédelem sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy jogászokra lehessen bízni. Ja, és ahogy jóapám szokta volt mondogatni: igazad van, tied a rongybicikli.
