Halls of the Dead

Ezért aztán szabadon szárnyal a találgatás meg a szándékos ködösítés is.

Mai napi terítékemen a kislétai gyilkosság plusz gyilkossági kísérlet esete. Nem akarok a sajnálatról, részvétről, felháborodásról írni, ez nem is illik az élő holtak társaságába. Csak arról a látványos értetlenkedésről akarok írni, ami az esetet körülveszi, mert hát miért is akarták a beilleszkedett, dolgos, ha jól számoltam, tizedik gyermekét egyedül nevelő özvegyet meggyilkolni? Hasonlóan a tiszalöki esethez, ahol a munkába induló, valószínűleg nem is cigány nemzetiségű, bár cigány környezetben élő férfit lőtték le. Még a kurucz is azon rinyál, hogyaszongya ilyet "rendes rasszista" (wtf?!! ilyen van?!!) nem tesz, az a falurosszát gyilkolná, a mások életét keserítőt, azt, mert a rasszista az jót tesz másokkal.

Az egy másik kérdés, hogy a Népszabi is értetlenkedik, mert ők csak hülyék, de szerintem a kurucz az ködösít.

Kizárólagos eszközöm ezúttal is a racionális logika szikéje, és némi, bárki által összeszedhető ismeret.

A második világháborúban a Sztálin által elég szorosan vezérelt orosz (nemzetiségekre tekintettel engedjük meg: szovjet) partizánok tevékenységének célpontjai között a németek által megszállt területeken - látszólag meglepő módon - az emberséges módszerekkel kormányzók előrébb szerepeltek a vadállatoknál, azoknál, akik az oroszok kormányzását "néger módszerekkel" kívánták megoldani. Sztálin erre irányuló rendelkezéseit egyszerűen indokolta: ahol az elnyomók kíméletlenek, ott komisszárra már nincs is szükség. De gondoljunk az IRA működésére, amelyben elég nagy súllyal szerepelt a "megalkuvók" felkutatása és likvidálása. Vagy még újabb példa a Hamasz "kormányzása" a gázai övezetben, ahol is a választási győzelem után első dolguk volt a PFSZ-funkcionáriusokat, és általában mindenkit legyilkolni, aki hajlandó Izrael állam létét elfogadni.

Vagyis kuruczék rinyálásával ellentétben a kontextusukból önkényesen kiragadott történelmi példák igenis azt bizonyítják, hogy az extremista politikai irányzatok elsődleges célkitűzése azoknak a példálózó jellegű kiiktatása (na persze, ha lehet, akkor teljeskörűen), akik létükkel bizonyítják az ellenkezőjét annak, amit emezek hirdetnek. Fontosabb a beilleszkedett cigánycsaládba beházasodott, példás és csendes életű tiszalöki férfi kiiktatása, mint a települést rettegésben tartó család tagjaié. Éspedig nem azért, mert utóbbiak esetleg védekezhetnek, hanem mert ők mindaddig mérgezik a két közösség viszonyát, amíg csak élnek; akit pedig valóban meggyilkoltak, saját mindennapi életével bizonyította, hogy igenis, ezekkel együtt lehet élni.

Triviális kérdés ezek után: kiknek a hosszabb távú terveivel vághat egybe ez a logika? (Cui prodest? - kérdezné Poirot, ha mindez a két világháború közti Angliában történne. De csak akkor kérdezné, mikor már mindenkit összegyűjtött a kandalló előtt.) Kiknek az érdekét szolgálja, ha két közösség között megszakad minden kapcsolat? Kik hinthetik ezután szabadon a konkolyt?

A rendőrség pedig mindeközben teljesen tehetetlen, bár most már legalább átkozódik. Most megtapasztalhatjuk, milyen érzés A rendőrség megköszöni, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, a Milano Calibro 9 világában élni.

1972-ben készült mexikói pankrátorfilm. Minősége nyilvánvaló, különben nem írnék róla az égvilágon semmit.

Muszáj külön megismerkedünk a főszereplővel, aki nem más, mint (El) Santo, El Enmascarado del Plata! (Azaz az Ezüstmaszkos Férfi!)

Santo az arénában.

Santo 54 címmel szerepel az imdb-n, pedig abban a Melquiades Estrada három temetése még nincs is benne. Hősünk Rodolfo Guzmán Huertaként látta meg a napvilágot 1917. szeptember 23-án a kies Tulancingóban (Mexikó, Hidalgo tartomány). Fiatal korában még normális sportokat űzött, ám a korai 30-as években áttért a Lucha Librére, a pankráció sajátos mexikói válfajára. Legendás nevét 1942-ben választotta ki a menedzsere, Don Jesus Lomeli által felkínált három lehetőségből: El Diablo, El Santo és El Angel. 1942. június 26-án "birkózott" először e néven a Mexico Arénában. Hihetetlenül népszerűvé vált, olyannyira, hogy az ötvenes években José Guadelupe Cruz képregénysorozatot indított a nemesen egyszerű Santo címmel, amit hamarosan szédületes tempóban követtek az első ultra-alacsony költségvetésű filmek: Santo contra los monstruos (1961), Santo contra cerebro del mal (1961 !!) és a Santo contra los hombres infernales (1961 !!!). Ezt követően harcolt marslakókkal, vámpírnőkkel, farkasemberekkel, Dr. Frankensteinnel, a maffiával, karatékákkal és még ki tudja, kikkel-mikkel nem. Kétszer nősült, tizenegy gyermeke született. Természetesen közöttük is volt, aki a "Lucha Libre" műfajában folytatta működését, El Hijo del Santo (Santo Fia) művésznéven, sőt unokái között is akadt ilyen. Ám mivel utóbbi nem El Hijo fia volt, El Hijo peres úton tiltotta el a Santo Unokája hivatalos név használatától. (Ezt olvasva nem csodálkozom, hogy a szappanoperák ezen a földrészen bontották ki csodás virágukat.) Nyilvánosan mindössze egyszer vette le ezüstmaszkját, 1984. január 26-án a "Contrapunto" mexikói talkshow-ban, méghozzá minden előzetes megbeszélés és figyelmeztetés nélkül! Tíz nap múlva, fellépés közben meghalt. Ezüstmaszkjában temették, a tízezres tömeg ezüstmaszkos képét vitte a temetésen.

Értekezésünk tárgya a síron túli terror témakörében született. Guanajuato híres (már akinek) mexikói turistalátványosság, ami múmiáiról ismert (már ahol). A múmiák között van egy óriási termetű, aki életében - hogy, hogy nem - pankrátorként működött El Satano néven. Nos, ő tér vissza a halálból Tesco-gazdaságos múmiaként (bár inkább valami elnagyolt zombifélének néz ki), hogy revánsot vegyen Santón és kartársain, mivel Santo legyőzte őt az arénában. Vannak alárendelt múmiák is, akik ismeretlen okból követik El Satano utasításait, de a film sokkal nagyobb gondot fordít például egy Lucha Libre-pofozkodásra, mint erre a valóban mellékes szálra, ami érthető, hiszen akkor sem lenne hihetőbb az egész, ha megmagyaráznák, miért is fogadnak szót az almúmiák a főmúmiának (szerintem feltehetőleg a rajongói voltak életükben).

A filmbeli látvány néhol hihetetlenül abszurd.

Fontos megbeszélés Mil Mascaras, Blue Demon, egy hölgy és egy törpe között. Bár ez a felállás pornóban például mindennaposnak mondható.

Blue Demon otthonában gyermekével beszélget.

A történetvezetés hagyományosnak mondható, bár a film közepéig nem teljesen egyértelmű, mit akar a rendező, akár vígjáték is lehetne a dologból. Ugyanakkor a film készítői érzékelhetően a német expresszionista filmek hatása alatt álltak, ami a film elkészültének időpontjában körülbelül 50, de minimum 40 éves befogadói spétet jelentett. (Buñuel például ebben az időpontban már visszaköltözött tőlük Európába.)

Színészi játékról a főszereplők arcát takaró színes maszkok miatt csak akkor beszélhetünk, ha sztenderdnek a némafilm-korszakban általános ágálást tekintjük, mely főleg a végtagokkal történő teátrális hadonászásban jelenik meg. Persze, a dél-amerikai színészet tapasztalataim szerint férfiak és nők esetében egyaránt elsősorban páváskodásról szól, nagy örömünkre.  Ettől függetlenül minden szereplő őrületesen menő, a rendőrfőnöknek pl. hatalmas bajsza és barna öltönyhöz viselt rózsaszín inge van (pedig hol voltunk akkor még a mai férfidivattól, és a film költségvetése ultra-alacsony!). Megjegyzem, én már az Esmeraldában és A pampák királyában is bírtam a szobabelsőket.

A színes maszk és a harmonizáló idióta öltözék ebben a műfajban alap.

Önkéntes rendőrök menő kocsikkal.

Az akciójelenetek még a hatvanas évekbeli francia kalandfilmek rajongói szemében is hagynának maguk után némi kívánnivalót.

Mexikói rendőrtiszt éjszakai bevetésen. Még a síron túli terrorral dacolva is jelentős mérvű menőséget bír kifejteni, figyeljük meg például a decens Jávor-bajuszt! A napszemüvegre tekintettel a találati arányt ne firtassuk.

Miután sem a rendőrség golyózápora, sem főhőseink páratlan parasztlengői nem bírják megfékezni a múmiahordát, az ultramodern technika marad az egyetlen mentsvár. Már Don Corleone is megmondta: akivel nem lehet tárgyalni...

A film végén a menő kocsik (lásd fent) kesztyűtartóiból előkerülnek a pisztolyméretű lángszórók. Wtf?! Ha ilyenjük volt, akkor miért nem gyújtották föl az összes múmiát az ötödik percben?! Bár, ha jobban belegondolok, ez a megoldás régi elvemet igazolja: sosem lehet baj, ha van az embernél elfekvőben egy kanna gázolaj.

All-in. A film záróképe még ennél is felemelőbb, amikor mindegyik főszereplő menő kocsiban ülve az autópályán egymás mellett száguld a naplementébe, de állóképen sajnos nem mutat semmit. A közben felhangzó, Ibuszos jellegű szintis prüntyögésre pedig egyszerűen nem találok szavakat.

Összegezve: Santo filmjeit minden mennyiségben érdemes nézni, tízes skálán is száz és száz harapást megérnek. Ha véletlenül valaki Mexikóban járna, feltétlenül hozzon Santo dvd-t, Santo-képregényt, Santo-babát és Santo törölközőt.

Már vártuk! A csupán három betűvel jelölten is kizárólagosan azonosítható guru megszólalt az EU-választások kapcsán. Így most rá kerül a sor, hogy a hóhért akasztva elemezzük az elemzést (majd ennek elemzését, továbbá az elemzés elemzésének elemzését stb.). Más, blogbeli kedvenceimhez hasonlóan minden egyes, nekem tetsző állítást górcső alá veszek: mire jutok a nagy elemző briliáns logikájával és szilárd elvi alapjaival?

Néhány, saját mértékével mérve szolid, bevezetőnek szánt kört követően megkapjuk az indító bombasztot: "ha a mostani eredményt összehasonlítjuk azzal, ami az amerikai kontinensen vagy Indiában történik, az érdekesebb helyeken, ahol "valami van" (wtf?! Indiában? Mégis, mire teccik gondolni? A call-centerek tömeges kiszervezésére?), láthatjuk, hogy Európa politikai értelemben milyen dekadens. Végül is a teljes dögunalom győzött [...] Én nem nevezem már baloldalnak a szociáldemokráciát [...]" Az ítélet, íme, kimondatott: az európai baloldal nem baloldal, bezzeg az ébredő India, ott van valami! Legjobb tudomásom szerint helyi mértékkel mérve rendszerszinten ugyanaz a szokásos mérsékelt kutyagumi, dekadens polgári demokrácia, mint a tükörradiálra futtatott, dögunalmas, elhülyült Európában, de lehet, hogy nem vagyok elég tájékozott. Talán bővebb kifejtést is megért volna ez a kijelentés, de hogy miért nem érte meg, erről alább.

"Egyrészt van az "elvont, láthatatlan, érthetetlen" nagytőkével szembeni ellenszenv és babonás, rettegés (hát hiába mutatnak rá egyes lánglelkű filozopterek az emberellenes rémre? A kapitalista viszonyok személytelen embertelenségére?!), másrészt pedig a szegényekkel szembeni gyűlölet (...)." Ez a kettősség máris a kedvencemre vezet át: a kései kapitalista rendszerre jellemző magatartásformára, a szadista és mazochista videlkedéstípusok egyesítésére. (Ezek szerint ha van kései kapitalista szadomazochizmus, lennie kell korafeudális biszexualitásnak és érett antik nekrofíliának is. Továbbá ha van kapitalista [nota bene: kapitalizmus-]pszichológia, akkor van fasiszta személyiség, kommunista embertípus, marxista matematika és polgári fizika, valamint árja- és zsidóművészet. - Ízléstelen asszociációimért én kérek elnézést. Ugyan nem vagyok olyan művelt, mint a most kritizált személy, de ha már pszichologizálunk, akkor szerintem ezt a feszültséget nem a mazochizmus-szadizmus ellentétpárja írná le leginkább, hanem a frusztráció-bűnbakképzés mechanizmusa, de ne legyek pápább a pápánál!)

Az erős kezdést azonban fokozni is lehet. "A liberálisok vereségét nem szabad vulgármarxista módon értelmezni, mert ha igaz lenne, hogy az emberek elutasítják a neoliberális gazdaságpolitikát, akkor nem juttatták volna be Bokros Lajost az Európai Parlamentbe. (És a kései kapitalista rendszerre jellemző mazochista attitűd, az önbüntetés, az most nem jön képbe?) Az SZDSZ-t nem ezért szavazták le ezek szerint. (Mert az SZDSZ kőkeményen képviseli a Bokrossal az EP-be juttatott neoliberális gazdaságpolitikát. Azért is indították ők.) Hanem nyilván olyan aspektusai miatt, amelyek egyébként igényt tarthatnának akár még egy magamfajta balos rokonszenvére is, jelesül az emberi jogi, a kisebbségvédő, antirepresszív hagyományra." Nyilván, mi másért szavazták volna le az SZDSZ-t a szadomazochista szavazótömegek (Talpig latexben ixeltem, A szavazatszámláló bizottság elnök úrnője nem lát a pipától, illetve Bilincs, korbács, urna - szadomazochista szavazók visszaemlékezései), mint a minden helyzetben sziklaszilárdan képviselt emberi jogi hagyomány büntetéseként. Bokros volt már ugye brutális kihallgatótiszt, aki rugdos - Bogár László Szupersztár egyik korábban elemzett színes-szagos-szélesvásznú flessében -, ehhez remekül illeszkedik a vele önbüntető, szadomazochista szavazó, aki ráadásul öntudatos szexrabszolgaként veti el magától az emberi jogokról - az ő emberi jogairól! - motyogó SZDSZ-t.

A teória bizonyítéka? "Az SZDSZ-ről mindenki tudja, hogy cigányvédő, buzivédő, füvező, "nyugatos" zsidópárt. Ezt "tudja" a közönség, és ezt szavazták le." Ha csak ezt nem. Az önáltatás szép példája. Pedig filozófusunk nem SZDSZ-es! - vethetnénk ellen. De alapító atyja az SZDSZ-nek, még ha a tekintélyellenes hagyomány ilyen "tisztséget" nem is ismert a pártban (de a gyakorlat, a fránya gyakorlat, a mindennapok mocsara...). Ugyan kik "szavazták le" a "kisebbségvédő, antirepresszív hagyományt", a "cigányvédő, buzivédő, füvező, nyugatos zsidópártot"? Ettől a párttól százezres nagyságrendben fordultak el korábbi szavazói. Nyilván időközben kikeresztelkedtek. Vagy leálltak a fűről. "Jobbat hisznek róla, mint ami." Tiszteletre méltó flegelláns attitűd (vagy kései kapitalista mazochizmus? kezdek összezavarodni), csak kissé célt tévesztő. A magyarázat talán egyszerűbb: az SZDSZ-nek azt a 62.000 főt kivéve már nem hisz el senki semmit. Tévedek: az SZDSZ ellenfelei még terjesztik és elhiszik ezeket a dumákat. Csak nem pozitív értelemben.

És most jön a leghúzósabb kör! "Szerintünk már nem hiszik el nekik, hogy harcos jogvédő párt lennének. - Nem így van. Az informált kisebbség már nem hiszi el. (Kik is azok? Mindjárt kiderül.) Én se. (Közeledünk.) [...] Informált kisebbségnek körülbelül 300 embert tartok Magyarországon. (Azaz én magamat, továbbá leghűségesebb tanítványaimat és kiválasztott elvtársaimat.)" Bravó! Így beszél egy igazi népbarát. Erről föltoluló további gondolataimat Esterházyval szólva >szövegromlás< takarja. "Ez az öregedő, dekadens, kulturálisan hanyatló kontinens önkifejezése." (Ki volt ez?! Az biztos, hogy nem Marx! Jelentkezzen, aki ezt a rondaságot csinálta! Spengler?! Toynbee?! Vagy az a manapság divatos kis bulvártörténész?! Kiverem a fenekét a disznónak! - De hát mégiscsak lenne valami jelentősége az osztálytényezőn kívül kulturális összetevőknek?) "Ezek sötét, rasszista, provinciális, ostoba, begyepesedett, pitiáner, műveletlen, anális-retentív politikusok." Na tessék. Megint ez a hatvanas évek-beli, kicsit hippis, kicsit Woody Allen-es, vulgár-freudista polito-szexológia. (Lásd, mint fent a szadomazochista szavazókat.) Mit lehet erre mondani? Felszólalás a Parlamentben: "Ön téved! Rendszeresen ürítek és maszturbálok! Ellenben Ön orálisan fixált!" Mire a Házelnök: "Nyomorult ödipális komplexusban szenvedők! Kiüríttetem a termet!"

Van-e jövő? (Nincs jövő! - ordítaná az igazi anarchopunk. De ennyire ne legyünk szélsőségesek.) A törékeny marxista vagy anarchista baloldal bázisa azok a fiatalok lehetnek, akiknek "az életformája hasonlít a régebben értelmiségnek nevezett csoport életformájához". "Nálunk még nincsenek sokan, pár ezren (na ja, én magam, a leghűségesebb tanítványaim... lásd mint fent), de azért eltartanak egy radikális baloldali szubkultúrát (azért ne túlozzunk, nem ők, hanem akik őket finanszírozzák: a szüleik, az ösztöndíjaik...)." Az LMP az alternatív kultúra dzsentrifikációja, "ott ülnek a Sirályban meg a Tűzraktérben, a balosok meg néznek." Mert ezeket a balosok hozták létre.

Még egy gyöngyszem a (majdnem) végéről: "Miért nem érdekelte a választókat ez az egész? - [...] Én azt tapasztaltam, elég sokan vannak, akik undorodnak az egésztől." Újra csak: én magam, a leghűségesebb tanítványaim... mint fent.

Summa: a nyilatkozó hiába vizionálja, a Rote Fahne szubkultúrája Magyarországon nem létezik, vagy ha igen, annyira marginális, ami a nemléttel egyenértékű. Ez a fajta, egyre eklektikusabb, ugyanakkor egyre szektásabb nézetrendszer, ami jelen írásunk tárgyában is feltűnik, a nyilatkozó értelmezésével szemben - mint azt a történelem megmutatta, és nem csak a Szovjetunió története során! - nem a nagyobb szabadság, hanem a nagyobb elnyomás felé tendál. Arról nem is beszélve, hogy ez a bezárkozó, megint csak: szektás szemléletmód egyszerűen alkalmatlan arra, hogy a társadalomra - extrém körülmények elofurdulását kívéve - hatást gyakoroljon. (Gondoljunk a 300 jól informált emberre Magyarországon. Akik persze kiválasztott élcsapatnak gondolják magukat.) Talán nem kéne olyan mértékű lelkiismeret-furdalást érezni, mintha személyesen mi magunk hoztuk volna létre a kapitalizmust és a polgári demokráciát Magyarországon, ami mostanában úgy tűnik, mintha csődbe menne. A prófétasorsnak ugyanis megvannak a maga szakemberei. A valóságos társadalom megalapozott kritikája, esetleg megváltoztatása másik szakterület.

Ezúttal a bontandó Turul és a Duna-parti cipők körüli - mondjuk így - performanszok összehasonlítását kísérlem meg. Mivel radikális portálok, illetve az ezek körül terjedő vélemények szerint utóbbi az előbbivel ok-okozati összefüggésben áll, ezzel a két eseményművészeti alkotás közötti kapcsolatot további bizonyításra nem szorulónak tekintem. Egyébként most lényeges, hogy más trivialitásokat viszont leírjak.

Az elemzéshez felejtsük el, hogy Liane Lang zsidó származására - hozzáférhető forrás szerint - nincs bizonyíték. Felejtsük el továbbá, még ha lenne is az előbbire bizonyíték, a zsidóság akkor sem valamiféle közös tudattal rendelkező óriási protoplazma-massza, aminek az egyének csak a csápjai. Így az egyes csápjai által "ránk" mért csapásokra valójában nem lehet megfelelő válasz a massza más csápjaira "általunk" mért csapás. Most mindezeket kaccsoljuk ki, és próbáljuk önmagukban nézni a történteket.

A XII. kerületi Turul csőrébe Liane Lang kortárs művész egy műkezet dugott, a kortárs művészeti akcióról fényképek készültek. A Turul-szobor szándéka szerint a II. világháború "katonai és polgári áldozatainak" kíván emléket állítani, ábrázolatja szerént egy szárnyát széttáró, nyakát előre nyújtó, csőrét kitátó madarat mutat, mely összességében támadó vagy legalábbis küzdő állást vett föl. Már magában elég halovány összefüggést érzek a támadó vagy legalábbis küzdő madár képe és az áldozatok között, akikre úgymond emlékeztetni kíván. (Sírokra egészen ritka esetekben szokás rikoltó sasokat, ordító oroszlánt és hasonlókat elhelyezni. Ha mégis sírra kerül a gödölyét marcangoló oroszlán képe, akkor meg általában az elhunytat nem az oroszlán szokta jelképezni.) Főleg a polgári áldozatokhoz van igen kevés köze ennek az inkább fenyegető, mint emlékezésre hívó képnek. Talán a harcban elesett, de szellemükben törhetetlen katonákat hívja elő, amit meg már tovább nem is kívánok boncolgatni (Die Fahne hoch - de nem akarok ízléstelenkedni).

Ehhez képest a levágott kéznek a harcoló madár képéhez van köze, nem azokhoz az áldozatokhoz, akiket a madár úgymond szimbolizál (vagy talán szimbolikusan izél). Milyen utalást tartalmaz ugyanis egy levágott kéz az elesett katonákra, pláne a meghalt civilekre? Legfeljebb a halál, mint bomlás távoli és teljesen általános értelmében. Közvetlenül semmilyet, hiszen a tárgyalt emlékműnek (a jelnek) sincs igazán köze ahhoz, amire emlékeztetni kíván (a jelzetthez). Persze, ez nem zárja ki azt, hogy az idők folyamán szorosan összefonódjon vele, mint ahogy a Szabadság téri emlékmű jellegtelensége ellenére egyértelmű képévé vált a felszabadulásnak/megszállásnak (lám, itt már a megnevezésnek sincs semleges lehetősége). A szoros és egyértelmű összefonódás lehetőségét azonban jelenleg kizárja egyrészt a Turul-emlékmű fiatal kora, másrészt azok a sűrű, hozzá kapcsolódó demonstrációk, amiknek az emlékmű által jelzetthez - azaz a "katonai és polgári áldozatok" emlékéhez - van a legkevesebb köze. Sosem is emlegetik a demonstrációk során az áldozatokat, mindig csak a Turul által képviselt szellemiségről esik szó - én legalább mást nem hallottam, de ha valaki igen, az szóljon bátran.

Mindezek fényében a madár csőrébe dugott levágott kéz mindössze a harcoló madár félelmetes, fenyegető voltát, megengedem, embertelenségét emeli ki; esetleg a dögevő keselyű juthat a néző eszébe, a gyalázat legmagasabb fokaként. (A madár csőrébe dugott kéz a Szent Jobb szimbólumaként, mint gyalázkodás, annyira zavaros és érthetetlen lenne, hogy ezzel nem is kívánok foglalkozni. Mi a fenét akarna ez jelenteni? Egye meg a Turul a Szent Jobbot? Hogyan tudna ez a hülyeség bárki ellen irányulni? Ha tényleg szimpla gyalázkodás vagy pukkasztás lett volna a cél, pláne a madár jelentőségének ismeretében, valószínűleg valami jóval egyértelműbb testrészt dugnak oda.) Ezek az értelmezési lehetőségek azonban magában a jelként szolgáló szoborban - képben - benne rejlenek. Ha ellenpróbaként összehasonlítjuk például a sírkertekben szokásos galamb-motívummal, ami tradicionálisan a holtak nyughelyének egyik jelzése, legalábbis a keresztény kultúrkörben, egyértelmű, hogy egy csőrét mellére hajtó galambbal, vagy összebújó galambpárral - ezek szintén hagyományos temetői faragványok - a levágott kezes tréfát egyszerűen nem lehet eljátszani. Nem mellékes egyébként, hogy azon a helyen, ahol a Turul áll, legjobb tudomásom szerint semmilyen szimbolikus jelentőségű esemény, pl. civilek vagy magukat megadó katonák lemészárlása, nem történt. Fontos, hogy a csőrbe dugott műkéz semmilyen viszonban nincs és nem kell, hogy legyen azzal a tudással, ami az emlékműre vonatkozik (ti. Mi ez a madár? Minek állít emléket? stb.), elég hozzá egy nagy és fenyegető pózban csőrét tátó madár képe.

Most pedig ússzunk rá az ellencsapásra, a méltó válaszra. A Duna-parti emlékmű a parton elhelyezett fémcipőkből áll, konkrétan olyan helyen, ahol - vagy amelyhez hasonló helyen - konkrét kivégzések zajlottak. Ez az emlékmű, mint jel szoros - vagy legalábbis a Turulnál jóval szorosabb - kapcsolatban van azzal, amit jelöl, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a kivégzések eredményeként elénk táruló képet (az egyöntetű visszaemlékezések és fényképek szerint parton hagyott cipőket) idézi vissza fizikai valójában. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az éjszakai performansz során a fémcipőkbe disznólábakat dugtak, ami nyilvánvalóan szoros összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy a jelöltek - azaz a kivégzettek - zsidók voltak, akiknek a vallása szerint a disznó tisztátalan állat, fogyasztása tiltott stb. A disznólábak ugyanis önmagukban is reflektálnak az emlékmű kulturális beágyazottságára. Ezért tagadhatatlan, hogy ez a "művészeti esemény" nem a jel, hanem az általa jelölt ellen irányult, egyértelmű szándéka nem az emlékmű nevetségessé tétele vagy hasonló, hanem az elhunytak emlékének meggyalázása volt (akár abban az értelemben, hogy disznók voltak a kivégzettek, akár abban, hogy vallásos szempontból szennyezi be az emlékezni kívánók előtt az emlékművet).

Így aztán az első színvonalától függetlenül művészeti eseménynek minősül, a második meg szimpla gyalázkodásnak.

Ez most nem a Saramago-film éppen. Még mindig a hétvégi EP-választás. Nem lehet a csontot eleget rágni.

Olvasom a mai Narancsot, benne vezércikk, Bruck Gábor-interjú, meg egy komoly(nak szánt) elemzés. Mindegyik arra fut ki, hogy nem is az LMP vitte el az SZDSZ szavazóit. Hanem azok otthon maradtak. (Mert nyilván, pont az SZDSZ-szavazó az, aki otthon marad. Az a fránya nagyvárosi értelmiségi, az.) Azért a Bruck-interjúban van egy-két ellenállhatatlan gyöngyszem, mint pl. ez: "Az SZDSZ sokszor igyekszik olyan helyzetbe hozni önmagát, anelyből kiérződik a morális értelemben vett fennsőbbsége. (...) Ezt nem könnyű szeretni." Majd fél oldallal később (a Jobbikosokról): "Gondolom (értjük ezt a teljes homályt kifejező szót? Ízlelgessük: gondolom), többnyire kisemberek (gondolom, kisemberek, mert nem látom őket az én magasságomból), akik az elmúlt években azt érezték, hogy senki sem figyelt rájuk. Ők soha nem voltak fontosak, a hangjukat soha senki nem hallotta. (Eddig mintha bűnbánat lenne, de figyeljünk csak!) Most azonban észrevették, hogy ha fekete bakancsot húznak, és harmincan egyszerre lépnek, akkor hirtelen mindenki meghallja a hangjukat, rájuk figyel és félni kezd." Hát pontosan erről a mentalitásról beszéltél egy fél oldallal előbb, pocokpofa, kicsit eltávolítva magadtól, mint az SZDSZ nehezen szerethető vonását, amiről persze te nem tehetsz! A Jobbik nyilván csak annyiból áll, hogy a meg nem hallgatott kisember semmisségének tudatában (kvázi: mérgében) csattogtatni kezdi azt a pici, semmi kis lábát, hogy megijedjenek tőle. Tulajdonképpen toporzékol, mint a gyerek, és közben vörös fejjel ordítja: Nem szeretek senkit! És ezt a liberális (legalábbis liberálisnak tételező) média-kampányguru kicsit beszarva, kicsit értetlenül, de lesajnálja. Mivel ő ezen már régen felülemelkedett (ha Woody Allen lennék, hozzátenném: és neki nem kicsi a farka, mert mindig a fasisztának kicsi a farka). Nyilván, hogy erre a sok ordító négyévesre a megfelelő recept az lett volna, ha idejében rájuk zárjuk a börtön óvoda ajtaját. Ennél talán picit bonyolultabb lehet a helyzet, különben a Jobbik annyi szavazatot szerzett volna, mint ahányan a Gárda tagjai + hozzátartozóik vannak.

És a kedvenc gondolatmenetem: "Ha ennyire drámainak tartja a kampányukat (ti. az MDF-ét), mivel magyarázza a sikert? - A szerencsével." Ily egyszerű ez. Azért Bokrosról is van szava: "De hát hogy jön Bokros az MDF-hez, és Habsburg György őmellé?" Nicsak, a törpe meg a szakállas nő együtt a cirkuszban, hogy milyen furcsaságokat nem produkál az élet! Szerencsére vigasztaló, hogy az MDF-nek káderhiánya van. (Nem, barátocskáim, a tömegdemokráciában nem a káderhiány a végzetes, hanem a szavazóhiány. Ha van szavazóerő, akad káderanyag is. A rajzolót mindig le lehet szerződtetni, ha van rá keret.) Senkit ne zavarjon, hogy Bokros Lajos akkor is folyamatosan gyártotta az egyre részletesebb tanulmányokat (ha akarom: programtervezeteket), amikor még rémet sem láttak benne, és mindezt nem az IMF pénzén valahol Kelet-Timoron, hanem itthon, a magyar sajtóban. Mindannyiszor visszhang nélkül. Az átkozott szavazók pedig egyértelműen úgy döntöttek, hogy Bokros Lajosra van igényük. Hogy kicsi? Hja, Louis Vuittont sem árulnak a Tescoban, mégis gyártják. Talán éppen ez volt vele a Szadi baja: Bokros Lajost csak úgy lehetett volna bevenni a buliba, ha nem az esélytelen lista századik helyén, valami tulipiros fellegvárban indítják, "holott ő ott sem volt a Rajk-butikban!" Az MDF nem volt ennyire finnyás, és viszi is mindazokat a neoliberós technokratákat (pfúj!), akiknek azért  az is számít, hogy valaki helikopterrel megy-e az FHM-interjúra, vagy metróval viszi a "legésszerűbb alkotmány tervezetét" az ÉS szerkesztőségébe.

Ez a tévelygés okozza a Szadi végleges vesztét. Még az sem tudatosul bennük, hogy nem egy konkurenciájuk van (az LMP-nél azért kilendülnek valamicskét a műszerek mutatói), hanem a Bokrossal alaposan liberalizálódott MDF is. Kétfelől viszik a szavazókat, hapsikáim! Különben hogy a viharba' tudtatok volna ekkorát taknyolni? Ebben mutatkozik meg az SZDSZ rendszerváltó, és éppen ezért szorosan az elmúlt rendszerhez kötődő jellege, ami - most úgy látszik - csak a párttal együtt fog megszűnni. Hogy az alapításkor egy pártban volt Bauer Tamás és Solt Ottília. A közgazdász meg a szociológus. Pedig ők csak azért lehettek egy pártban, mert a komcsi diktatúra együvé sajtolta őket, még ha az érintetteknek erről más is a véleményük. Mert a diktatúra hagyománytisztelete a népi-urbánus ellentétet hagyta meg "az ellentétként", "a tagoltságként". Az SZDSZ egy olyan párt volt, ami a kapitalizmusra szavazott, de alapításánál olyan filozófusok voltak jelen, akik mára a tőkeellenesség és az antiglobalizmus zászlaját lengetik fennen.

Ezen a választáson szétszaladt a nyáj. Ebbe a karámba már nem lehet többet összegyűjteni.

Mindannyiunk nagy örömére a youtube-ra teljes egészében felkerült a VHS-korszak ikonja, a Golan-Globus korszakos zsprodukciója, minden nindzsás zsfilmek alfája és omegája, az Enter the ninja. Főszerepben Árpád apánk, Django és a Querelle kapitányának megformálója, az átható kék tekintetű nindzsa, Franco Nero, akinek rejtőszíne a fehér.

A filmet nem kívánom különösebben elemezni, olyan alapmű ez, amit sokan és sokféleképpen elemeztek, meglepően hasonló következtetésekre jutva (olyan szar, hogy az már jó). Egyszerűen csak kattintgatni kell a related-ben megjelenő újabb és újabb részekre, és megtapasztalhatjuk a tagadást, a kételyt, a borzongó ámulatot és végül magát a katarzist...

Mwami Abongonyingabo a burundi filmművészet állócsillaga. Sajnos, a magyar ugaron kevesen hallották az afrikai filmművészet korszakos jelentőségű alkotójának nevét. Szerencsére a magát műveltnek tartó pesti közönség előtt is megnyílt a minap a lehetőség, hogy a rákosszentmihályi művelődési házban tartott KreAktív Árny-Játék Fesztiválon megtekinthesse az immár hetvenedik évébe lépett mestertől "A törvényfa árnyékában" című, mintegy - a bemutatás módjától* függően - kilenc, illetve tizenegy óra hosszúságú, dokumentarista igényű eposzát Afrika évszázadáról.

Zárójelben jegyzem meg: a fesztivál közönsége, a köldöknéző egyetemi filmklubok semmittevő látogatói, öncélú experimentális "filmeknek" éljenező, szenzoros éhségben szenvedő leendő - e névre máris méltatlan - értelmiségiek azonban feltűnően kis számban voltak hajlandók szembenézni önmagukkal a fekete művész által tartott tükörben. (Igaz, ezt nem könnyítettük meg számukra: a hígvelejű sznobokat kizárandó a szervezők a film megtekintését a tőlem vagy Mwami Abongonyigabótól származó, eredeti, kézzel írott meghívólevélhez, valamint a bejáratnál végzett retinavizsgálathoz kötötték.) Így lettek az üresfejű, rossz ízlésű pesti filmbarátok szegényebbek egy revelatív erejű élménnyel, megérdemelten. Zárójel bezárva.

A történetvezetés mindenfajta álságos dramaturgiai trükktől mentes. Itt magát az Életet látjuk, úgy, ahogy van. Az alkotó sztochasztikus módszere, a törvényfa alatt bekapcsolva hagyott kamera Isten szemeként rögzítette, amit az afrikai élet elé hozott. Ez a túlzás nélkül naturalisztikus nyersanyag adja a történet vázát, amiből a rendező értő kézzel és szemmel bontotta ki a filléres hollywoodi "forgatókönyvíró-receptkönyvek" olcsó féligazságait minden ízében tagadó cselekményt.

Ritka, hogy az ízléstelen, kényszeres hollywoodi "divatokat", a percnyi szavatosságú sztárocskákat ilyen gerincesen, egyenesen hagyja figyelmen kívül egy filmművész! Nagyvonalú, tudatos gesztussal veti el a tobzódást a tartalmatlan látványosságok manapság divatos orgiájában. A klipek felturbózott, üres látásmódját tökéletesen negligálja például az a drámai csúcspont, amikor a törvényfa alatt a hihetetlen intenzitású színészi jelenlétet produkáló Innocent Maratwaswami némán mered a lenyugvó napba, és a kamera egyetlen hosszú snittben, mintegy húsz percig köröz a képzetlen látású néző számára elviselhetetlen lassúsággal körülötte. Ez maga a színtiszta filmművészet.

A színészvezetés mesteri! A filmben játszó afrikai színészek, bár a mi fogalmaink szerint - az esős évszak elején tartott évi egy-két előadásra tekintettel - szinte amatőrök, mégis, a megélt élet ad súlyt minden egyes gesztusuknak. Egy sokat mondó tekintet. Egy tarkó, melyen percekig pihen a kamera. A könnycsepp Habib Nyerere szemében, melyen elidőz a rendező, miközben a percekkel korábban általa agyonlőtt édesapját a hagyományoknak megfelelően földarabolja és a kondérba helyezi, majd rituálisan megfűszerezi. Mélyen az afrikai kultúrában gyökerező, mégis általánosan emberi pillanatok ezek, melyekkel csak az európai dráma legnagyobbja érnek föl. Ahogy a múlt és jelen szimbolikusan találkozik az említett jelenetben: hiszen Nyerere egy géppisztollyal, a modern tömeghadseregek személytelen fegyverével végez édesapjával, ezt követő tevékenységét azonban az évezredek által megpecsételt kikuju hagyomány határozza meg a legkisebb részletekbe (pl. fűszerezés) menően. Természetesen ezeket a finom mélyrétegeket nem minden néző tudja értékelni, legfeljebb a hozzám hasonlóan professzionális és széles műveltségű, az adott - mások által ostobán marginálisnak minősített - területtel évek óta, kizárólagosan, már-már mániákusan foglalkozó, mintegy erre fölkent kritikusok.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy "A törvényfa árnyékában" az évtized legnagyszerűbb alkotása, melyet bátran ajánlok kizárólag az érett, szellemi munkához szokott, azt igénylő közönség figyelmébe. Mindenki kiválasztottnak érezheti magát, aki megtekintheti és végig bírja nézni.

*A lokális előadásmódú változatban a filmtekercsek cseréje, a generátor feltöltése, illetve a dinamót tekerő biciklisták helycseréje alatt az adott falu lakosai hagyományaiktól függően kórussá alakulva nép- és munkadalokkal, harci tánccal, mezei munkával, a szomszéd falu elleni rablóhadjárattal töltik ki az időt. De ezt csak azok tudják, akik hozzám hasonlóan MMKA-pályázaton nyert pénzből kétéves afrikai tanulmányút során eredeti környezetében is láthatták a filmet.

Készült egy film nem annyira nagyon régen (2003), és nem is nagyon lehetett látni nálunk, bár a forgalmazók becsületére legyen mondva, bemutatták. Feleség szerint igazi "pasi-film".

Német gyártmány, Schulzéról szól, a nyugdíjas, özvegy bányászról, aki a keleti országrészben él, szabadidejében polkát játszik harmonikán. Egy éjszaka lefekvés előtt a rádióban véletlenül ismeretlen zenét - louisianai cajun, zydeco-stílusú népzenét - hall, ami rátelepszik a lelkére, olyannyira, hogy a zene nyomában elutazik ismeretlen vidékekre, ahol aztán meghal. Mint sejtjük, boldogan.

Persze a kedvenc jelenetem ebből Schulze pálfordulása, amikor éppen gets (is getting) the blues. Visszafogottsága jellemző az egész filmre.

Ha sikerült getting the blues, akkor még egy kis zydeco-különlegesség: hogyan lehet ketten játszani egy hegedűn?

Avagy a rendőrség megint megköszöni, de most egy kicsit könnyedebben.

Azért nem mindenki képes a puszta látványával, sőt a fényképével elriasztani a betörőket.

Rendőrségünk látványos tehetetlenkedése egyre szebb eredményeket szül. Miért ne hihetnénk a dicsekvőknek? Hatóságaink eljárásai, jogrendünk, a jogalkalmazók gyakorlata - hogy finom legyek - nem pártolja a magántulajdont, nincs odáig érte. Ennek egyenes következménye, hogy viszont nem képes megvédeni a köztulajdont sem. Aki nem tudja kinyomozni a tyúklopást, az nem találja meg a Szent Koronát sem, ilyen egyszerű ez. Azért az mégiscsak gáz, hogy a helyszínelők levonulása után szólnak nekik valakik - bárkik -, hogy a helyszínen maradt még egy-két nyom, amit talán illene figyelembe venni.

Ugyan több mint két hetes az ügy, de vártam vele, lesz-e visszhangja. A nem-szélsőséges sajtó - most furcsa módon ide értendő a polgári sajtó vezérhajója is, Bogár László most már rendszeresnek tekinthető riportozása ellenére - az ügy érdekes részleteit mély hallgatásba burkolta. Nyilván abból a több mint ostoba, ám országunkra mélyen jellemző meggondolásból, hogy a Gárda rendészeti téren kifejtett nyomulására a legmegfelelőbb válasz az elhallgatás. Márpedig ha valamiről nem akarunk beszélni, arról hallgatni kell. Annak ellenére, hogy még egyetlen állatot sem sikerült úgy leírni, hogy direkt elfordítottuk róla a tekintetünket.

A sztoriból nekem az jön le leginkább, hogy a Gárda több is, kevesebb is annál a "neonáci félkatonai szervezetnél", amivel el szokták intézni őket. A linkelt cikkben - a rendelkezésükre álló lehetőségeken belül - szabályos nyomozati cselekményeket végeztek, a rendőrség helyett. Jelzésértékű az is, hogy a Kossuth téren Budaházyékkal éppen a rendőrséggel - khm - kialakítandó viszony kérdésén kezdtek el verekedni. Vona Gábor nyíltan kimondta: a Jobbik újra fel akarja állítani a csendőrséget, és számít arra, hogy a Gárda alakulatai fogják ennek a csendőrségnek a gerincét képezni. Ha igaz, hogy erre készülnek, akkor ez valószínűleg kizárja a Gárda - de nem más szélsőséges szervezet - érintettségét a cigányok ellen elkövetett merényletekben. Persze, erről sem lehet semmit tudni azon kívül, hogy a nyomozás - milyen meglepő - egy helyben topog.

Játsszunk el kicsit a gondolattal: milyen csendőrség lenne a Gárdából? Nem sok jel utal arra, hogy kizárólag a törvényeknek alárendelt, az alkotmányosságot, a magántulajdon szentségét - a tulajdonos személyére tekintet nélkül! - szem előtt tartó szervezet. Vagyis nem sokban különbözne a jelenlegi rendőrségtől, legalábbis abban a tekintetben, amit a polgár (értsd: a burzsoá, a szitoájen, a nem tudom mi; szóval nem az a narancsos politikai színezetű személy, akit ma értünk polgáron, hanem akit még azelőtt, hogy) elvárna. Csöbörből vödörbe kerülnénk tehát leginkább. Mondom ezt úgy, hogy szándékomon kívül magam is igénybe vettem a segítségüket. Mivel a hatóságainkra tényleg nem lehet számítani, ha problémája adódik az embernek. (Bármi másban igen.)

Társadalomtudományi érdeklődéssel megverve egyébként egészen érdekes folyamatnak tűnik ez: az állam elerőtlenedik, visszavonul. Nem, nem tervszerűen, a szabadságjogok szélesedésének elősegítése céljából; inkább rugalmasan elszakad, mint a németek Zsukov marsalltól a Kárpátok előterében. Szóval az állam visszavonul, vagy inkább összerogy, és helyére konkuráló szervezetek törnek be, mint a Gárda vagy az enyingi szervezet. Szociológiai tankönyvekbe, a szervezett bűnözésről szóló riportokba illő történet ez, igazi big story, amelynek a vége mondjuk húsz év múlva magyar gyártású maffia-operákban fog megdicsőülni, jól azonosítható, országosan ismert szereplőkkel - feltéve, hogy akkor nem kizárólag zenés vígjátékokat lesz hajlandó megnézni a magyar saját magáról.

Azt csak a kényes ízlés, a filmtörténeti kvázi-műveltség kérdezteti meg velem: hol marad az érem másik oldala? A maffia-operák ellenhatása? Hol van a magyar rendőrségből Dirty Harry, aki - bár nem látszik, de - fejben lépi le ellenfeleit? Hol vannak a zsaruk, akik egy pitbullra hasonlítanak darászfészekkel a seggükben? Hol vannak a Tiszta Kezek ügyészei?

Eduardo Rózsa-Flores elhagyta e földi világot, és mint rendesen, ebben az országban nem tudunk mit kezdeni vele.

Bár film is készült róla, mintha mit sem tudnánk róla. Egyszerűen nem tudjuk hova tenni. Baloldalon zavart okoz egyértelműen baloldali előélete, amivel éles ellentétben áll, hogy Morales elnök, aki ellen - a bolíviai biztonsági erők verziója szerint - merényletet kívánt elkövetni, szintén baloldaliként van elkönyvelve. Zavart okoz továbbá a házában talált Gyurcsány-kép, amit a balos sajtó szerint céltáblának használt volna. Jobbról viszont szintén nehezen fogadható ugyanez az előélet - jellemző a polgári zászlóshajó teljességgel megtévesztő cíkkcíme, ami az ellenkezőjét sugallja annak, ami ténylegesen kiderül belőle.

Na meg a társaság, akikkel együtt volt. A kedvencem, hogy "harcostársa" utolsó blogbejegyzése a magyar lányok szépségét zengte! Úristen, hát ezek is emberek?! Nézd csak, beszél, méghozzá pont úgy, mint mi!

Nekünk nem elég a válság. Azt is egyre inkább sikerül lefordítani a mi kis provinciális szintünkre (megszorításpárti, Bajnai-párti, balos-e vagy, ellenkezőleg neazemberekkelfizettessékmeg-párti, Bogár László-párti, narancsseggű-e vagy). Ebben a sztoriban is csak azt látom viszont, hogy a mao-i (magyarországi, gyengébbek kedvéért)szellemi színvonal, hogynemondjam, szemüvegünk állása egyszerűen alkalmatlan a külvilág hatásainak befogadására.

Hány irodalmi, történelmi, filmes munka foglalkozott már "a" forradalmárok lelkével, külvilággal fenntartott viszonyukkal, magatartásmintáikkal, és akkor megjelenik előttünk egy olyan - nincs neki papírja róla, hogy földbe döngölte a komenistákat (khomeinistákat - haha, mekkora poen), mint ma politikai vezető státuszt betöltő ún. fiatal politikusoknak -és egyszerűen nem tudjuk tudomásul venni a tényt, hovatovább észlelni a jelenséget, mert nem fér bele a fogalmi készletünkbe. Ennek következtében az agyunkba sem.

Béke poraira, bármilyen ügyben is járt Bolíviában.

Már vártuk! Megszólalt a KDNP, hogyaszongya "nem egyezkedik (!!!) az illegitim kormánnyal".

Mert a Fidesz fonnyadt fityegője, a Párt, Amelyikre A Kutya Sem Szavazott, És Mégis A Parlamentben Van, az legitim. - Hány hadosztályod van, kispajtás? - kérdezhetném Sztálinnal, méltón a pofátlanságuk súlyához. Ez a senkit sem érdeklő, beteg lelkű társaság (v. ö. a szakállas bácsikról meg a bőrtangás szinglihordákról szóló víziókkal), akiket a Főmérnök kizárólag azért talált ki, azért kreált és tenyésztett, hogy a bizottsági helyek elosztása során valamit visszaszerezzen a kezéből kicsavart győzelemből, szóval ez a személyegyesülés "nem egyezkedik". Kérte őket valaki erre? Ha látok a színpadon egy hasbeszélőt, a térdén ülő bábuval, akkor nyilván a bábuval kezdek el "egyezkedni", bármiről is legyen szó. Érdemes megfigyelni azt is, hogy ennek a bandának - méltón a nyalnivaló tányérokat nekik nyújtók által kiosztott szerepükhöz - eddigi pályafutása során egyetlen önálló ötlete nem volt semmilyen téren, tevékenységük kizárólag abban merült ki, hogy magas papi személyek tíz méteres körzetén belül lihegjenek kifordult szemekkel, mímelt alázattal, és kreativitás számukra annyit jelent, hogy az említett magas papi személyek lábtörlőibe csavarodjanak.

Ebben a kijelentésükben összegződik a magyar bélpolitika minden nyomora, a teljes aránytévesztettség. Éppen az tépi  a száját a legitimitásról, akinek az egész, egyébként sem magas színvonalú Parlamentünkben a legkevesebb köze van hozzá. Külön kiemelem: nyilvánosan. A politika Mónika-sója, amikor a fogatlan, kivénhedt kurva ordít, és a biztonságiak alig bírják lefogni, és az egész jelenetben kivétel nélkül mindenki lejáratja magát, aki részt vesz benne, meg aki nézi.

Bréking!

A CIA által lehallgatott telefonbeszélgetést teszek közzé, ami szigorúan titkos, mert két igen magas rangú egyházi személy között folyt. A lehallgatott személyek konspiratív nyelvezetet használtak - nyilvánvalóan tudva lehallgatásukról -, ezért őket csak kezdőbetűkkel jelölték a lehallgatók. A kezdőbetűk azonban utalnak a beszélgetők eredeti nevére.

"Tárcsahang. Csöngés.

R. - Yo, brada Fekete Egyes, fekkapóver! Riszpekt és Yo!

T. - Yo! Riszpekt és Yo! Mit tehetek érted, Nagy Fehér?

R. - Van itt egy kis gikszer.. Tudod, jómultkor jártam abban a kis országban, hogy hívják, izé... Magyarország, és összejöttem egy csúcs bigével, totál belezúgtam, de olyat még te se láttál... Felajánlottam neki az anyámtól kapott SS-gyűrűmet, meg azt a Leonardót is a  kápolnából, amit mindig nézegettél, amikor látogatóba jöttél.

T. - És? Poronty van? Majd valamelyik ír árvaházunkba tesszük, oszt Yo.

R. - Nem, rosszabb... Úgy hírlik, mostanában meg fog jelenni a könyve, amiben mindent kitálal a régi pasijairól. Vagyis azokról is, akik nem is voltak a pasijai, csak eszméletlenül gazdagok meg híresek és mégse nem kellettek neki, csak ha fizettek.

T. - Hát fizessünk neki, hogy hallgasson.

R. - Nem lehet, már a Bors meg a Blikk is ír róla.

T. - Úristen, az rosszabb, mintha az amcsik bevetnénk ellenünk az atomot meg a Csaknorriszt. Mit tehetnénk e vész ellen, brada, amit az Úr bocsátott hű napszámosaira? Áldassék a neve, fekkapóver és Yo.

R. - Ammen. Arra gondoltam, brada, hogy te vagy a főnök Fekkalandba', én tettelek ott azzá, ezt pedig viszonozhatnád egy szívességgel. Ha például te ráijesztenél a picsára, például mondanád neki, hogy küldesz hozzá egy-két niggert lángvágóval meg pajszerral teszem azt, hogy szilikont cseréljenek neki a lökhárítóiban, vagy valami.

T. - Ammen. És honna fogjuk felismerni?

R. - Az könnyű, most minden újságban széltében-hosszában meséli, milyen ultragazdag csókákkal nem dugott. Mondjuk ilyennel arrafelé tele vannak az újságok, de mind közül ő az, aki a legnagyobb.

T. - Mije?

R. - Mindene, de különösen a lökhárítója. Atyám, azok a lökhárítók... Na mennem kell, hogy megáldjam a tömeget. Az apácákkal majd küldök haskát. Fekkapóver és Yo.

T. - Riszpekt és Yo.

Vonal bontva."

A fenti titokzatos beszélgetést a CIA elemzői nem tudták megfejteni, de tény, hogy ezt követően néhány nappal  Anikót egy titokzatos férfi megfegnyegette: " Összetörjük a csontjaidat és savval öntünk le, ha megjelenik a szennyműved! - szólalt meg egy rekedtes, torz hangú férfi a vonal túlsó végén, majd választ sem várva letette a telefont.

A polgári újságírás zászlóshajója nem tanul. Alig négy napja a Sonnenrad-os Bogár Lászlóval készült együttgondolkodásnak, most újra támadnak, ezúttal Simó Endrével, a Szociális Fórum vezetőjével.

Érdekes, én eddig azt hittem, hogy a Szociális Fórum egy, a TGM által fémjelzett ATTAC-hoz hasonló irányultságú és súlyú szervezet. De ha ők is Gyurcsáy "Tánczos" Feri távozását követelik, nyomban polgárivá vedlenek át? Megjegyzem, Simó működése már eddig is zavart keltett a nio-neo-trockista és antimarxistán marxista mozgalomban, tehát megjelenése a zászlóshajón az ő oldaláról is mintha értetlenséget szülne.

De úgy látszik, hogy a polgári újságírás azt a kifinomult taktikát kívánja követni a Hungszoccal szemben, mint amit az amerikaiak a túlerőben lévő japánok ellen Midwaynél: egyszerűen hozzávág mindent, ami a keze ügyébe kerül.

Vannak bizonyos helyzetek, amikor a sarokba szorított patkány küzdelméhez hasonló magatartás tiszteletre méltó - kedvenc filmhőseim egyike Cosmo Vitelli. De talán akkor, amikor valaki olyan biztosan nyerésre áll, mint most a polgári oldal, talán nem ártana valami kis elvszerűséget előszedni, ha akad olyan, és nem kéne mindenféle csillagjóst és ultrabalos forradalmárocskát legitimálni a beszerkesztéssel.

A miniszterelnök most már biztosan lemondott, hogy az ellenzék vezető ereje mikor kerül kormányra, tényleg csak idő kérdése. Nem foglalkoznék most azzal, kik azok a szocialisták és mit akarnak (n. b. milyen anyagból vannak gyúrva), ezzel foglalkoznak most éppen elegen. Ez azonban már csak nosztalgia. Gyurcsány "Tánczos" Feri és a Hungszoc kávéja lefőtt. Klasszikussal szólván: a végpusztulás romjai fölött ne szóljon a léha barcarole!

Amikor hajónk a válság hullámain hánykolódik, a kapitány ne hátra nézzen, hanem előre, a kiutat keresve. És látszik is a fénysugár - induljunk hát el felé!

A polgári sajtó zászlóshajója éppen azt a napot választotta Bogár akadémikus professzor - aki lassan, de biztosan kezd a kedvenceim közé sorolódni - újabb megszólalásának közreadására, amikor a miniszterelnök (a kisbetűs; nagybetűs csak Egy van) a bennünket különös szigorral, ám nem igazságtalanul sújtó világválság közepén, a pártkongresszuson, -aktíván, Szabad Nép-félórán belengette lemondását. (Tisztára, mintha egy/az elmúlt érában lennénk.) Nem, nem volt elég az előbb végigolvasni. Elemezzük a remény fénysugarának színképét, hogy jobban lássuk a célt, ami felé vezet!

"Semmiképpen nem szabad pozitív jelentőséget tulajdonítani" a lépésnek, és a polgári oldal nem hiheti azt, hogy ez egy "önmagában jó lépés" - szól a felvezetés. Jóleső borzongás fut végig a hátamon e sorok olvastán, mint amikor a zombis filmben sötét szobába lépnek a főszereplők, az ember alig várja a nyilvánvalóan bekövetkező mókát és kacagást! Vagy amikor az ember ötévesen az bírja mondani, hogy: "Fúj de undorító, mutasd gyorsan!" Mindjárt kellemesen oldódik fel a feszültség: "a globalitás erőinek és lokális kiszolgálóinak van egy pontos stratégiája (netán a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveiben? - de több komolyságot!) annak érdekében, hogy a magyar társadalom ne legyen képes felszabadulni a jelenlegi, gátlástalan kifosztás alól."

A cél természetesen nem más, mint a "minden eddiginél durvább szivattyúk (wtf??!)" üzembe állítása. Ez a kedvenc kifejezésem. Nesze neked "durva szivattyú"! Ez egy pontosan megtervezett trükk, semmi más. Meg kell találni a kegyetlen megszorításokat előterjesztő grémium - nem, nem az Illuminátusok, egyelőre még csak a Reformszövetség - bábfiguráját. Sőt mi több, maga a Reformszövetség is "a lokális kifosztók közös konstrukciója", létrehozásának célja, hogy "intézményt alkossanak" annak a törekvésnek a szolgálatába, hogy legyen egy (ál)külső erő, amire Gyurcsány (aki épp lemondott) mutogathasson, hogy a nagy tekintélyű tudósok nyomása alatt még neki is meg kell hajolnia (miután lemondott, vagy wtf?!). És a második kedvenc kifejezésem: "a kollaboráns oligarchia (egy/az előző érában ugyanezt az izét még komprádor burzsoáziának hívták, szerintem az durvábban hangzott, de nekem legyen mondva) közösen létrehozott gyermeke". A midwichi kakukk, avagy az avoni fattyú? Kicsit bonyolult ez a konstrukció, a globális főhatalom (de ez még később jön) kreál egy intézményt, ami azután kreál egy riogatós bábot, amire mutogatva a másik, szintén általa kreált bábot tesz meg főnöknek, hogy aztán az az őt kreáló intézményt kreáló csoport tervét hajtsa végre - huh, bele is fájdul a fejem, a báboknak meg a zsinórjai fognak így összekuszálódni, nem lett volna egyszerűbb ezt mondjuk egy sima megszállással elérni?

Ebben az ördögien kitervelt univerzumban Bokros is mindössze egy statiszta, akire - megint csak - mutogatni lehet. Megjegyzem, nem ő az első a rakás bábból, aki csak hamis célpont, akinek az összes funkciója, hogy "mutogatni lehessen rá". Visszatérve Bokrosra, ő a "kihallgató tiszt" (wtf??!!), aki "össze-vissza rugdos". Mondjuk ez az egész mártírkodó szimbolika, azon túl, hogy demokratikus viszonyok között eleve hamis csengésű, kezd egy kicsit avas szagúvá válni, de hát ez is nekem legyen mondva. Na de ha az országra rászabadíthatnak egy újabb elnyomó diktatúrát, akkor talán a legerősebb szavak is megengedhetők! (Ismételjük artikuláltan: komprádor burzsoázia. Az valami nagyon-nagyon cúna dolog.) Ez maga a Magyar Kálvária!

Újabb fordulópont: a hülyék párbeszéde. A polgári napilap felvetése, agodalmas megállapítása, "kérdés" funkcióval - együttgondolkodás során ugyanis nem kérdezünk, hanem felvetünk: "ezzel a lépéssel jelentősen gyorsulhat a társadalom lepusztítása és a nemzetállam további züllesztése". A közgazdász-akadémikus-professzor válasza: "jelentősen felgyorsulhatnak a negatív folyamatok". Mi ez, valami hülye nyelvlecke?! De most komolyan, élő ember így nem beszél. "Mit csinálnak a madarak a Duna fölött?" - "A madarak a Duna fölött repülnek."

És a konklúzió: "A Reformszövetség nevében az MSZP-SZDSZ-MDF nagykoalíció (én eddig azt hittem, az MSZP-Fidesz lenne a nagykoalíció, de hát hülye vagyok, istenem) készen áll egy olyan embert a kormányfői székbe ültetni, aki könyörtelenül véghezviszi a teljes kifosztáshoz szükséges intézkedéseket." Megvalósul a globális főhatalom (naná, hogy a zsidók, de miért nem lehet ezt a nevén nevezni?!) által összeállított nemzet- és életellenes program. (A globális főhatalom ezek szerint a teljes földi élet kipusztítására törekszik? Akkor nem is zsidók, hanem földön kívüliek? Melyik sci-fi univerzumból, csak hogy a védekezés lehetőségeivel is tisztában legyünk?) A megoldás? Azonnal óriási tömegben kellene az utcára vonulni. (1. És ott nekiállni baszni, mindenki mindenkivel. 2. Hát vonuljál bazmeg, óriási tömegben. - Orrfacsaróan ízléstelen, beteges asszociációk, én kérek elnézést.)

Jól figyeljünk! Ez a beszélgetés, noch dazu közös elmélkedés 1. nem az Ufószövetség elnökével, 2. nem a Jézus Krisztus Aranykoronás Kerecsen Táltos Egyházának szarvasagancsokkal ékes főtáltosával, 3. nem a TGM Antikapitalista és Antiglobalista Baráti Kör KB Nio-neomarxista Platformjának tagjával, 4. nem a Viva Catalonia Anarchista-Trockista illegális sejt első emberével, 5. nem a Hungarista Nagyhaza Északi Gyepűjének körzetvezetőjével készült. Nem. Ez az ember Orbán Viktor kettes számú gazdasági tanácsadója. Vagy az egyes, közte és Matolcsy György között a sorrendet nem tudom, mi határozza meg. Jól jegyezzük meg, hogy ez az ember a gazdasági világválság külső körülményei között a globális főhatalom által pontosan eltervezett trükkökről, durva szivattyúkról, nemzet- és életellenes programról, mutogatni való bábokról delirál, vizionál és hablatyol. Ez az ember meghatározó befolyással bír annak a magyar pártnak a gazdaságfilozófiájára, amely most azon őrlődik, hogy egy éven belül vajon a gyakorlati teljhatalmat eredményező egyszerű, vagy az egész parlamentáris rendszer átszabását lehetővé tevő minősített többséget fog-e szerezni a magyar törvényhozásban. A polgári sajtó pedig ezt a fentebb részletezett, enyhén nemzetieskedő, enyhén ezoterikus, összeesküvés-elméletes, neomarxista (összegészében tehát a paderborni misztikusok gondolataira emlékeztető) zagyvalékot polgári közgazdaságtanként tálalja.

Mit lehet erre mondani?!

Meg vagyunk mentve.

Nem túl gyakori pillanat, hogy magyar nézőként, közelebbről magyar horrorkedvelő nézőként, még közelebbről egy bizonyos fajta horrort különösen kedvelő magyar nézőként moziban találkozhassunk figyelmünk kitüntetett tárgyával. Ilyen ünnep volt réges-régen A sötétség fejedelmének magyar bemutatója (na, ilyet manapság magyar moziban biztosan nem mutatnának be), vagy a Holtak földje, meg A barlang. A [REC] e ritka ünnepnapok sorába tartozik, amiért még akkor is hálásnak kell lennünk, ha két évvel ezelőtt készült a film, és most egyetlen moziban játsszák, egy-két előadásban hetente.

Sztoriját nem ismertetem, bárhol hozzáférhető, itt kizárólag azzal törődöm, hogy hő keblemben milyes érzeményt gerjesztett a tárgy. "Szigorú leszek, mint egy katekizmus." Véleményemet azonban sajátságos módon nem magában fejteném ki, hanem komparatív módszerrel, melynek tárgya az eredeti elkészültét követő évben leforgatott amerikai utángyártott - na nem autóalkatrész, de - film. Utóbbi a youtube-on teljes terjedelmében hozzáférhető, április elejére ígérik a magyar DVD-kiadás megjelenését.

Az egészre az apropót ez adja. Na most, hogy a botcsinálta "kritikus" szerint azért sikerült jobban az amerikai utángyártás, mert abban "kevesebb a fény", és ettől a sztori (!!!) félelmetesebb lesz, ez bizony olyan jellegű befogadói igényeket (igénytelenséget) jelez, amiket nem tudok tolerálni. Sötétséggel ijesztgetni magában - ez a dedóba való megoldás.

Lényeges, hogy az amerikai változat szinte beállításról beállításra kopizza le a spanyol eredetit; ezzel szemben ha a végeredményben beálló különbséget zongorázni tudnám, akkor én lennék a Marc Chagall. A fő problémát igazából a művek által kitűzött célok jelentik. A [REC] - feltételezem, a rendelkezésére álló eszközök korlátozott voltának tudatában - minél inkább valóságos élményt szeretne adni, abban az értelemben, hogy a néző minél kevesebb rést fedezhessen fel a saját és a film világa között. Amennyire ez egyáltalán lehetséges, szerintem sikeresen teljesíti e célkitűzését, kevés filmnél éreztem ennyire, hogy bevont a saját világába. Itt azért felmerül egy komoly elméleti probléma, hiszen a valóságot lehetetlen reprodukálni, hiába tudjuk technikailag egyre tökéletesebben imitálni; mégpedig azért, mert a valóságnak nincsen szerkezete, míg egy filmnek szükségszerűen kell hogy legyen, egyszerűen - a nyitó és a záró főcím által jelzett - időbeli behatároltsága miatt. A [REC] trükkje az, hogy  egészen az első harapásig még a strukturálatlanság tekintetében is működik a valóság-imitáció. Ettől kezdve persze már nem lehet tovább húzni a dolgot, és meg kell felelni a dramaturgiai követelményeknek, de addig a pillanatig előzetes tájékozódás hiányában tényleg nem lehet tudni, mi sül ki az egészből. A horrorba vakult rajongók beszűkültségükben pont a filmnek ezt a szétfolyó első harmadát nem szeretik a fórumok tanúsága szerint; pedig pontosan ezen alapul, hogy a film egyrészt mégiscsak meg tud lepni annak ellenére, hogy minimális dramaturgiai ismeretek birtokában kitalálható, mikor mi fog következni - nem hisszük ugyanis biztosan alkalmazhatónak az említett dramaturgiai ismereteket; másrészt pedig ez a strukturálatlan rész adja meg az utána következő történések valóságfedezetét.

Ezzel szemben az amerikai a jelentős technikai fór ellenére, sőt, sajátos módon éppen azért egy pillanatra sem tűnik valóságosnak; egy hagyományos horrorfilmet látunk, csak nincs jól felvéve, mert végig kézikamerát használtak. Színészek vannak benne, akik szerepeket játszanak (a spanyol eredetiben is színészek vannak, akik azonban nem szerepeket, hanem amatőr színészeket játszanak; ezáltal teljesen más szinten teremtik meg az illúziót, mint az amerikai változat). Ezzel függ össze egy lényegi különbség: az amerikai változat karakterépítésre használja a filmnek azt az első harmadát, amelyet a spanyol eredeti - sokak szerint hanyagul, szerintem valójában hihetetlen ravaszsággal - látszólag konfúz üresjáratként kezel. Mint azt fentebb is írtam, ezzel a spanyol változat olyan nyitott befogadói stratégiát alakít ki a nézőben, amilyet rendes körülmények között mondjuk a lakásunkról a munkahely felé menet, naponta megtett út közben nézelődve használunk - és pontosan ez a befogadói stratégia az, ami valóságosként fogadtatja el a nézővel az utána következő eseményeket, nem pusztán a világítás meg a helyszín (bár ezek nyilvánvalóan alájátszanak az érzésnek és erősítik azt).

A legjobb példa a két film közötti különbségre a kamerakezelés. A spanyolok rendkívül ügyesen és szerencsésen egyensúlyoznak az amatőrfilmezés és a profizmus határán: nincs, vagy alig van normális beállítás a filmben, érződik, hogy az adott körülmények között nem lehetett máshogy fölvenni; bekapcsolva hagyott kamera hurcolódik ide-oda, rohanó lábak látszanak ferde képekben stb. De azért mindig észre lehet venni a képen azt, amit a nézőnek észre kell vennie. Ezzel szemben az amerikaiak nyugodt, alig remegő beállításokban mutatnak be mindent, és az eltűnő feszültséget egyrészt a megvilágítással (elsötétítéssel) próbálják visszahozni, másrészt meg olyan idióta ötletekkel, mint amikor az operatőr a kamerával veri szét az egyik fertőzött fejét. (Ja, bazmeg. A lencsés végével. Egy profi operatőr.)

A spanyol eredetiben a műsorvezető neve Angela Vidal [Ánhelá Vidál], míg az amerikai változatban megdöbbentő módon Angela Vidal [Endzsela Vájdel] - na most ilyen szintű szolgai másolást azzal minősíteni, hogy "a két film témájában hasonló" - enyhe eufemizmus. Bezzeg amikor a kínaiak koppintják az IBM gyártmányait, az nem minősül "témájában hasonlónak", és az amerikai jogászok légiója száll az ügyre. Persze igazságtalan vagyok, a Quarantine alkotói nyilván kifizették a spanyoloknak a jogdíjakat, tehát jogi szempontból lopásról vagy plágiumról nem beszélhetünk. Ezek után ki-ki döntse el, melyiket szerzi be otthonra.

Én meg már várom A bukás rimékjét, lehetőleg Will Smith-szel a főszerepben - jobb lesz, mint az eredeti, ihaj-csuhaj!

Ismétli-e önmagát a történelem? Hát ezen belül a magyar történelem?

Csak néhány adalékot szeretnék itt lejegyezni.

Az iskolában a magyar történelem tantárgy cím alatt kaptunk egy bizonyos narratívát, ami a magyarok letelepedésétől Szent Istvánon, Rákóczin és Kossuthon (egy időben Széchenyi volt helyette, ő mostanában valahogy eltűnt) át húz egy ívet, aminek a vége igény szerint a szocialista vagy a polgári demokráciában van. E narratíva szerint a magyarság Big Storyja arról szól, hogy idejöttünk az uráli ősközösségből, beilleszkedtünk Európába, és több-kevesebb sikerrel próbálunk közeledni az atlanti civilizáció centrumországai felé. Ezt most elnevezem "menetelés a kék banán felé"-narratívának (gyengébbek kedvéért ez az európai-atlanti civilizáció élcsapata földrajzilag), pótolandó a magyar történetírásból szerintem fájón hiányzó humoros-bulváros vonalat. Mondjuk azt, hogy tudományos körökben nagyjából-egészéből ez az elfogadott, legalábbis a tudományos vizsgálatok tárgyát képező problémák meghatározását illetően (polgárosodás, centrum-periféria viszony vizsgálata stb.).

Mostanság (értsd: a rendszerváltás óta eltelt húsz évben) kezd erőre kapni egy másik narratíva is, ami a magyar őstörténetből kiindulva azzal foglalkozik, hogy a magyar történelem mennyire egyedi, és mit sikerült megőriznünk az ősi, sajátos értékeinkből. Itt a hangsúly a szkíta-sumér (n. b. szíriuszi) eredeten, Koppányon - Csák Mátén van; az ív kifutása under construction. Még nem tudjuk, mit hoz ez a múlt, mivel egyelőre a fél- és áltudományok ködébe vész eredete, de nyilvánvaló, hogy a sumerológiai és hunisztikai tanszékek és státuszok szaporodtával egyre inkább tudománnyá válik. Ezt a narratívát a magam részéről "málló misztikus örökség"-narratívának neveztem el, hogy némiképp a hangvételét is visszaadjam.

Egyértelmű, hogy a két narratíva között jelenleg a domináns narratíva (tkp. múltunk) meghatározásáért, ha "tudományos köntösben" is, de hatalmi harc folyik. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a magyar történetírásban nincs olyan szempontgazdagság, amit pl. az angoloknál mindig is csodáltam, hogy Johnson másként ír ugyanarról a korszakról vagy eseményről, mint Taylor. Annak ellenére, hogy a tényanyag ugyanaz, és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak, csupán a narratíva különbözik.

Mindenesetre van történelmünknek olyan időszaka, amit általában két, vagy rosszabb esetben fél mondattal szoktak elintézni. Annak ellenére, hogy "főszereplői" Nagy Lajos halálától (1382) egészen az ország önállósága elvesztéséig így vagy úgy meghatározták a hazai kül- és belpolitikát, "tematizálták a közbeszédet", azaz gyakorlatilag minden rajtuk múlt, ami lényeges és lényegtelen itt történt.

Igen, a bárói ligák koráról van szó. Kezdődött a Garai vs. Lackfi vs. Horváti (és valamennyiőjük segédcsapatai) meccsével. Ezt Zsigmond királlyá koronázása "zárta le", már amennyiben lezártnak tekintjük a ligák összecsapását akkor, amikor Zsigmond uralkodását nagyrészt azok csitítása-pacifikálása-megzabolázása töltötte ki. Amikor éppen nem, akkor meg azzal foglalkozott, hogy leváltsa őket, vagyis "új főnemességet" hozzon létre. Persze ő is az egyik ligára támaszkodott a többivel szemben, a Garai-Cilleire, akik V. László korában már a tőrölmetszett, fekete kalapos (páncélos) badguys megtestesítői voltak. A Garai-Lackfi-Horváti mérkőzést a Hunyadi mindenki ellen követte (mindenki alatt értsd: minden báró), ezen belül legkivált a Cillei vs. Hunyadi meccs vont be sok nézőt; aztán jött V. László alatt a Cillei-Garai vs. Hunyadi gyerekek (kvázi visszavágó az előbbiért), majd a visszavágó visszavágója: Hunyadi Mátyás vs. mindenki más. Ezt a részt általában azzal intézik el: V. László anarchiát hagyott maga mögött, amit Mátyás királlyá választása szüntetett meg. Mátyás meghal 1490-ben, erre, honnan, honnan nem, megjelennek a "megszüntetettek", és folytatják, ahol abbahagyták: II. Ulászlót teszik a trónra, "nevében Szapolyai István, Bakócz Tamás és Szathmári György kormányzott." Igen, a nevek kezdenek ismerősek lenni.

Szóval látunk egy szép hagyományt, ami gyakorlatilag másfél évszázadon át határozta meg az ország életét. Ezek a bizonyos ligák, ahogy fentebb röviden megpróbáltam összefoglalni, egymás köztött torzsalkodtak - és az időtartamokat meg az eredményességet nézve, Mátyás uralkodása csupán közjáték -, holott a törökök az egész időszak alatt egyre közelebb és közelebb nyomultak az ország határaihoz. Azt azért a kortársak is sejtették, hogy nem kizárólag fürdőépítési célzattal jönnek egyre közelebb és közelebb. Mivel a bárói ligák tagjai per definitionem csak bárók lehettek, természetszerűleg sem leváltani nem lehetett őket, sem közéjük keveredni, és így befolyást gyakorolni az ország sorsára (a Hunyadi-klán története az erre tett grandiózus, kudarcba fulladt kísérlet). Végül az egész öncélú, értelmetlen és pitiáner vircsaftnak Mohács vetett véget. Ezt követően már csak tehetetlenül nézhették a kortársak Buda elestét és az ország "három részre szakadását" - ahogy eufemisztikusan a magyar állam 150 évre szóló de facto megsemmisülését nevezi történetírásunk, a narratívától függetlenül. (Külön szépsége a megosztott, puszta ország korának, hogy ekkor született a Szent Korona-tan, ami önmagában is a magyar állam virtualitásának bizonyítéka; én tuti nem berágnék a Szent Korona-tan felmelegítésére a szlovákok meg a többiek helyében, hanem üdvözölném mint annak jelét, hogy végre a magyarok is belátták: államuk helye a spiritualitás, és ami ezzel egyenértékű, a virtualitás világában van. Lehet kijelölni az új határokat.)

Ha bárki párhuzamot vélne felfedezni országunk jelenlegi állapota és ama kor között, amikor néhány zárt, oligarchikus szervezet minden józan ésszel felismerhető körülmény és az adott helyzet kezeléséhez szükséges, könnyen megérthető követelmény, továbbá a kiszámítható következmények ismeretében és ellenére, kizárólag önérdekét szem előtt tartva bénultságba taszítja és a szakadékba kormányozza az országot - nos, az roszindulatú vagy téved.

Előre kell bocsátanom: nálam sok kell ahhoz, hogy egy film kiverje a biztosítékot. Ennek sikerült.

A mű alaphelyzete, hogy valami közelebbről nem részletezett kataklizma következtében az emberi civilizáció összeomlott, anarchia dúl és már csak görkorcsolyán lehet közlekedni (wtf?!). Ebben a világban él Hawk, akinek menyasszonyát St. Offender (Szent Bűnöző - wtf?! Miért nem Leiter Jakab?) elrabolja - de nem érdemes tovább taglalni, az egész annyira kritikán aluli, hogy a szereplők nevét sem érdemes megjegyezni, sőt elolvasni sem.

Fos nevek, fos előadók (színésznek még idézőjelben sem lehet őket nevezni), fos beállítások, nevetséges jelmezek, folyamatosan beszélő narrátor - de minek?! -, lehetetlen, a magyar filmekben szereplőket is alulmúló párbeszédek; az egyetlen várakozást ébresztő momentum, hogy néha két majdnem meztelen nőt látunk vonaglani a sivatagban egy kifestett arcú, izzadó kongás mellett - de ez sem vezet sehova, egyetlen valószínű funkciója, hogy az éppen elalvás felé kornyadozó néző valahonnan kapjon egy adrenalinlöketet, vagy legalább pörgesse át ezt a rakás szart az egyik meztelenkedéstől a másikig.

És a csúcs, a cseresznyebefőtt a torta habján, hogy ez a mindent alulmúló testváladék folytatás! Hogy minek a folytatása, azt a magam részéről elképzelni sem tudom*, mert jellemző adalék, hogy a címben szereplő Rollerblade Seven nemhogy nem tér vissza, de meg sem említtetik a filmben, nem derül ki az sem, hogy ki ez a Hét Görkorcsolyás, viszont a "műegész" szempontjából ez sem nem oszt, sem nem szoroz.

Figyelemre méltó, hogy a film végén az elkövetők megajándékoznak bennünket "önfeledt" partijuk képeivel (bár itt a partit és a képeket is idézőjelbe lehetne / kéne tenni, egyáltalán, mindent, ami ezzel a "filmmel" kapcsolatos), amiből arra lehet következtetni, hogy ők valamiféle művészeti megnyilvánulásnak tekintik ezt az egyszerű anyagcsere-terméket. De az önfeledt parti is nyögvenyelős, unott és erőltetett eseménynek tűnik a képek alapján. Itt a kulcs: sikerült az USÁ-ban is előállítani a hamisítatlan K-európai gagyit (tudjuk, amikor a színészek is unják a haknit, mégis megsértődnek, ha nincs taps).

A fentiek alapján egyszerű és logikus reakció lenne megfeledkezni A szamuráj útjáról, ám ezzel bűntettet követnék el mindazok ellen, akik bármilyen megfontolásból meg akarnák nézni! Egyes számú indokom tehát a szabotázs! És hát mit tagadjuk, reményt is ad bizonyos perverz módon: ha ez celluloidra kerülhetett, akkor bármi, szóval soha, semmilyen amatőr vagy nem amatőr filmtervet nem szabad föladni!

Értékelés: a nullánál is kevesebb; ha lenne inverz harapás, abból jutna neki száz és ezer.

*Háhogyne, utána tudok nézni a különböző adatbázisokban, mi a folytatása, előzménye, de a művet önmagát nézve elképzelhetetlen, hogy bármi értelmesen kapcsolódhatna hozzá.

Ha nem morbid, akkor vicces lenne, mennyire bejött minden a bodzaszedő famíliával, amire korábban csak logikai úton lehetett következtetni. Sz. Iván persze, hogy nem külföldre menekült - ezért tudott napokig bujkálni, miközben a rendőrség többszöri árnyékra vetődéssel próbálta szórakoztatni azokat, akiknek még nem ment el a kedve az egész cirkusztól. Sz. Ivánt az előző tény logikus következményeként persze, hogy nem a magyar rendőrség fogta el, hanem ügyvédje tanácsára föladta magát. (Nyilván ki nem hagyva a számításból a szerb "nyomozókat", akik, mint egyes hírek állítják, az illetékes megyei rendőrkapitány által tagadott enyingi banda - ezek szerint - virtuális tagjait fogták el embercsempészés közben Szlovéniában.)

Vegyük észre, hogy itt egy Scorsesére vagy Coppolára méltó Big Story, egy igazi maffia-opera rajzolódik ki a háttérben. A Fejér megyei rendőrkapitány zavarodott hazudozása, az enyingi banda névtelenül nyilatkozó, rendőrségi besúgó tagjával készített riport - amikor őszintén felháborodik azon, hogy a rendőrség miért nem kapcsolta le évekkel ezelőtt "ezeket", mintha nem ő is "ezek" közé tartozna, hát ilyen jót már régen nevettem - mind-mind arra engednek következtetni, hogy ez a társaság a rendőrség tudtával, szeme behunytával, mondhatni, "égisze alatt" növekedett akkorára, amekkorára. Nincstelen cigány fiatalemberek "nevet akarnak szerezni a városban", és nem számíthatnak másra, mint a két dolgos kezükre (a rokonságra, később, némileg tömött bukszával már a szolgáló és védő rendőrségre is). Innen indulnak, és néhány év múltán már mindenki nekik gazsulál szűkebb pátriájukban. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyetlen pillanatig is illúzióm lenne a jelenleg teljesen indokoltnak látszó belső rendőrségi vizsgálat módszereit, eredményét, egyáltalán, elrendelését illetően. E srácok korunk hősei - ők tényleg mindent a saját erejükből értek el a százezer kisvállalkozó hazájában. És ekkor egyetlen éjszaka alatt shakespeare-i fordulat áll be: a - magukhoz képest elért - csúcsról a mélybe zuhannak. Minden az ellentétébe fordul, még a szar iwiw-es adatlapjaik is (megaLOL). Gyakorlatilag néhány perc alatt. Makk Betty. Csak mert agyonszúrtak valakit, akit nem kellett volna, és ezt, hogy nem kellett volna, nem őt kellett volna, kizárólag saját kulturális korlátaik miatt nem ismerték fel.

Már a régi görögök szerint is a hübrisz volt az egyetlen igazi bűn. Az isteneket semmibe vevő, velük versenyezni kívánó gőg. Ennél szebb bizonyíték nem lehetséges arra, hogy létezik a daimón, a Pillanat Istene: amikor bosszút áll, és közben a képünkbe röhög.

És akkor kidurran a szartartály. Mert még mindig vannak olyan prokarioták, akik nem veszik észre, hogy túlhaladt rajtuk a törzsfejlődés.

Muszáj részletesebben reflektálni a kiszabadult metános böffenetekre!

"Van azonban egy külön is megemlítendő kriminalizáló tényező, amely minden eddiginél súlyosabb internetnikai konfliktusokat hoz létre: a nácizmus." Na most aki a Sztojka-Raffael-Németh Gy. trió (és a többiek? Kit is véd "az én rendőrségem", aki "vigyáz reám"?) munkásságát ezzel a gázbuborékkal tudja logikai kapcsolatba hozni, az szerintem nettó debil.

"Mi volna a teendő ezekben a válságos időkben - a náci párt betiltásán kívül? Sok szakember, legutóbb a köztelevízióban Kállai Ernő kisebbségi ombudsman azt mondta: csakis az oktatás, az alacsony státuszú családokból származó gyerekeket integráló közoktatás mentheti meg a jövő roma generációját. Ez azonban féligazság. Ahhoz, hogy az oktatási integráció valamilyen eredményre vezessen, legalább minimálisan konszolidált életkörülményeket kell teremteni a szegregátumokban, a szegény negyedekben és a kistérségekben." - szivárványlik föl az újabb színes-szagos lufi a szellemi excrementumból. A Sztojka-Raffael-Németh trió munkásságán nyilván "a náci párt betiltása" tudott volna segíteni, főleg megelőző jelleggel. (Bocs, igénytelen voltam, tudom - de nem lehetett kihagyni.) De komolyabban véve a szanitter komolyan vehetetlen bugyborékolását: ez a gondolatmenet csak arra nem ad választ, mi a teendő akkor, ha az alany, úgyis mint test subject a maga részéről nem az oktatódásban látja felemelkedésének zálogát? Milyen módszerrel legyen rávezetve a számára - szerintünk - üdvözítő megoldásra? A konszolidált életkörülmények megteremtése önmagában nem elegendő - ezt évtizedek bizonyítják. A konszolidált életkörülményeket ugyanis, bármily meglepő, lehet önmagukban is élvezni, anélkül, hogy abból bármilyen további lépés következnék.

Tovább ezt nem is ragozom, mert itt a gyöngyszem a vécétartályból: "Állampolgári joggá kell tenni a lakhatást - legalább a gyermekes családok számára." Sőt, szerintem állampolgári joggá kell tenni a kötelező ingyensört minden sörözőben, a napi munkahelyi testmasszázst, valamint a Shakespeare-összest angol eredetiben, bibliofil kiadásban. Tutkó, hogy az állampolgári joggá tett lakhatás tanulásra - és minden, ezzel együtt járó kényszer elfogadására: a tanárok és iskolatársak iránti tiszteletre stb. stb. - fogja sarkallni a roma népességet. Mondjuk a kivitelezésről nem ír sokat a szerző, de van tippem: a cúna-cúna-cúna, háromszor is cúna gazdagoktól el kell venni az amúgy is indokolatlan méretű lakásaikat, és betelepíteni sok-sok szorgalmas proletárcsaládot, akiknek majd a jogos négyzetméterigényét egy bölcs hivatal fogja jóváhagy... Hopplá, most jut eszembe, volt már ilyen, és valóra is váltak akkor a mesék!

Summa summarum: ez a szellemi dágvány semmilyen megoldást nem fog nekünk kitermelni a meglévő, valós problémáinkra.

Még mindig a vasárnap hajnali gyilkosságnál tartok, mint - gondolom - sokan mások is. Az indexveszprém vasárnapi enyingi riportjában a következő szerepelt (nem szó szerinti idézet, és belinkelni pláne nincs most időm): jöhetnek a szerb szabadcsapatok, az itteni romák nem félnek senkitől, a rendőröket egzecíroztatják, háború lesz, még géppisztolyuk is van. Mindenki menjen el a városból, ne is kérdezősködjön. A helyi polgármester és a helyi rendőri erők viszonya a témához egyébként külön megérne egy misét, annyira nem tudnak semmiféle rendellenességről a gondjaikra bízott területen, de ez másik téma.

Ehhez képest két elkövetőt - akik, feltehetőleg, rosszul kalkuláltak - Ausztriában kaptak el az autópályán; nyilván, mert nem féltek. Sztojka Iván szerintem a határokon belül van, a jelek szerint jobban kalkulált - emlékezzünk: Tribuszerné is a Teve utcában bujkált a rendőrök elől közel három évig. Nem lepődnék meg, ha a fickót valamelyik bevásárlóközpontban vélném látni. Mindenesetre nincs otthon, és a családja is elköltözött a rokonokhoz, nyilván, mert nem félnek.

A harcias vasárnapi szájaskodást tegnap már teljesen más hangvétel követte: az enyingi romák rettegnek. Ma már Sztojka valamelyik szülője is előadta, hogy a fia ártatlan (!!!), és fél a rendőröktől (mióta?!!!), csupán ezért szívódott fel. Mondjuk a két előadás közül én az elsőt még el is hiszem, hogy azok, akiknek nem volt közük a bandához - amely a rendőri híradások szerint nem is létezik; így persze nehéz, hogy bárkinek köze legyen hozzá - rettegnek a várható, ismeretlen következményektől. Szép volt, ahogy az iwiw-en fogytak az ismerősök.

Mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy az elkövetők a vasárnap hajnali események óta elhangzott sok hülyeség közül a szerb bosszú lehetőségét igenis komolyan vették. A rendőri fenyegetettséggel ugyanis szemmel láthatóan nem törődtek. Persze, a szerb külügyminiszter hétfőn tagadta, hogy bármi is a bosszúálló hadsereg toborzására utalna, ám kijelentéseinek komolyan vehetőségét erősen rontja az az egy füst alatt tett kijelentése, miszerint paramilitáris egységek meg veterán terrorkommandók náluk nincsenek.

És persze, szépek a magyar hatóságok elképzelései és nyilatkozatai, egy ilyen bosszúálló különítmény nyilván egyenruhában, zárt alakzatban, szerb menetdalok kíséretében kel majd át a határon, és kis kezükben hozzák majd a fegyvereiket, tehát egy közúti ellenőrzés keretében le lehet majd kapcsolni őket...

Azaz: Mit tegyünk? Ha jól emlékszem, Csernisevszkij kérdezte ezt Oroszország állapotával kapcsolatban. Mi most Magyarországról kérdezhetjük ugyanezt, elég az utóbbi 24-36 óra eseményeire gondolnunk.

Soha nem szerettem a sportot, sem a sportközvetítéseket - mind élő embernek való szórakozás -, egyszerűen csak sajnálom a kézist, akit agyonszúrtak. De számomra teljesen egyértelmű, hogy fordulóponthoz érkeztünk.

Jól látszik, hogy a cigányság, amely a rendszerváltás egyik vesztese volt, és húsz éven keresztül a magyar államtól - sőt, merem leírni: a magyar nemzettől - ígéreteken és szómán kívül semmit nem kapott, bizonyos részeiben mára megérlelődött a belátás: amit nem adnak nekik, de a szemükben bármely okból szükségesnek tűnik, azt el lehet/kell venni. Ez egy feltorlódó hullámnak látszik leginkább. A magyar állam a történtekből már semmiképpen sem jöhet ki jól: súlyos kudarc, ha megengedi, hogy szerb magánhadseregek folytassanak hajtóvadászatot  Magyarország területén magyar állampolgárok ellen, de az sem kisebb, ha az áldozatot nem, viszont a gyilkosokat sikerül megvédeni. (Talán nem véletlen, hogy az egyik azonosított elkövetőt már Ausztriában fogták el, kevesebb mint 24 órával a történtek után.) A magyar állam kezd a Szent Koronává átlényegülni, merő virtualitássá, puszta füstté, mert emlékezzünk: a Szent Korona tana a három részre szakadt ország korából származik, abból a korból, amikor Magyarország, mint ilyen de facto nem létezett. Igény viszont volt rá.

A falnál vagyunk. Húsz éve nem sikerült a gyakorlatban meghozni és érvényesíteni a következő elhatározásokat: magántulajdon van, és a magántulajdont meg KELL védeni. TGM (hogy csak a nézetrendszer legismertebb képviselőjét említsem) már régóta tévedésben leledzik: az uborkás-áramos gyilkosság nem a fajgyűlölet, hanem a Mad Max-szerű bellum omnium contra omnes előjele volt. Ám a látszat ellenére nem a bűnügyek a legrosszabbak, hanem például a tulajdonnal kapcsolatos polgári bírósági  és hatósági gyakorlat. Próbáljunk közös tulajdont megosztani, próbáljunk haszonélvezet ellenében, vagy jogcím nélküli birtokossal szemben elérni valamit, próbáljunk mégoly jogos adósságokat törvényesen behajtani - rögtön látni fogjuk, hogyan mérgezi a magyar állam szerveinek mindenféle szilárd zsinórmértéket nélkülöző eljárása nap mint nap a jogbiztonságot. Tocqueville szerint ugyanis az állam büntető hatalmának érvényesítése alapjában véve kivételes esemény, míg a polgári bíráskodás a mindennapok terepe, és a jobiztonság, jogérzet, jogkövetés szempontjából teljes mértékben meghatározó.

Mi következhet? Bár Kállai Ernő szerintem okosan nyilatkozott még a történtek előtt, azokról mit sem tudva - még Miskolc hatása alatt -, az ő receptjét követni biztosan elkésett dolog. Vagy legalábbis nem aktuális éppen. Bár sohasem késő persze a helyes viselkedést elkezdeni, de valószínűleg most sokkal égetőbb problémákat kell a rendőrségnek elkezdenie, olyanokat, amiket gyakorlatilag húsz éve söpörnek folyamatosan a szőnyeg alá.

És nagyon fontos: a bűnt kell üldözni, minden formájában. Nem stigmákat.

1977-es, korosztályomnak ismerős rajzfilmről van szó, amely a Tescoban kellemes árfekvésben kapható.

A történet dióhéjban összefoglalva: Hagymácska lakóhelye, mely néhány elejtett célzás alapján földrajzilag az olasz Mediterraneumban elhelyezkedő kisváros, az önző Citrom herceg zsarnoksága alatt nyög. Citrom herceg elnyomó hatalmát a gonosz Paradicsom, mint amolyan ispán támogatja, haszonélvezői pedig a Meggy- (az eredetiben Cseresznye-) grófnők. Hagymácska, az egyszerű cipőpucoló fiúcska az igazságtalanságokon, a nincstelenek fosztogatásán fölháborodva összefog barátaival, és sok kergetőzés után megdönti a rendszert.

Engem ma is elszórakoztat ez a kellemes darab, nemcsak bumfodi bája, a mai trendektől teljesen idegen formájú figurái, akik az amerikaitól teljesen elütő, kicsit lassúdad mozgással élik életüket a képernyőn, hanem leginkább rejtett, mégis leplezetlen, virtigli komcsi propagandája miatt. (Nagyobbik gyermekem nagy büszkeségemre ma is kívülről fújja Majakovszkij veretes művét: "Elvtársak! A szilveszterezők közt sem árt egy kis őrjárat. És aki egész sült libát zabálna, szólítsátok illendőn: Fáradjon a Csekába!")

Van itt minden, ami a bolsevik eredettörténet része: földalatti mozgalom (az erdőben élő menekült zöldségek), konspiráció, börtön, egyértelműen azonosítható elnyomók. Meggygróf, a szemüveges kisfiú, aki inkább valamilyen tépelődő orosz Hamletnek tűnik, ahogy a kastély parkjában matematikai egyenleteken töri a fejét, és persze a szíve a lázadók mellé állítja őt, szép példája a munkásosztállyal szövetséget kötő értelmiségnek, a megtérő tékozló fiúnak. Lám, még a grófságból is ki lehet gyógyulni! Földieper, a komorna mindenhova követi őt - tiszta kis Zsivágó dokedli, szerintem van köztük valami! Ahogy pedig a rabok kiszabadulnak a börtönből, és a lázadás elsöpri az elnyomó uralmat, az szinte felér a Patyomkin páncélos lépcsőjelenetével. A boldog vég pedig egyértelmű komcsi utópia, a közös munka (munkatábor?!) felé vonuló szereplők hada ("Elvtársak! A Kommunába tüskés út vezet. Jó csizmával kell ellátni az élsereget").

A kedvencem ez a - valószínűleg az alkotók szándékától függetlenül - metaforikus erejű zárás: a pozitív szereplők vidám, lendületes zenére kötényben, vakolókanállal és téglával a kezükben, együtt vonulnak az építkezésre (erőmű a Jenyiszejen?!). A társutas Meggygróf és a Földieper is köztük van. Mennek föl a pallón, sorban, és buzgón építenek egy hatalmas falat.

Amiből kifelejtették az ablakot.

Száz harapást, izibe - de tízből tízet nekem biztosan megér.

Házunk mellett, sej...

Házunk mellett egy másik ház áll, óvodába menet látom. Rajta pár napja óriásplakát. A képen koporsó, félig nyitva, a nyitott részben felirat: Haláladó 1920 - 2008. Az MDF (magát polgáriként meghatározó párt) hirdeti rajta, hogy megígérte: eltemette.

Emlékszem, G. W. Bush kampányolt Amerikában legutóbb talán 2007-ben a "haláladó" eltörlésével. (Bizony, ott is van, ahol kolbászból fonják a kerítést.) A 100 leggazdagabb amerikai közül pedig néhányan közösen fizetett hirdetésben tiltakoztak - kézügybe a szívgyógyszert - a "haláladó" eltörlése ellen! A tiltakozásuk oka, mint írták, az volt, hogy Amerika a szabad és korlátlan (értsd: nem korlátozott) lehetőségek országa, a vagyonukat ennek köszönhetik; tisztában vannak vele, hogy utódaik a versenyben tetemes előnnyel indulnak másokhoz képest; a verseny tisztasága pedig - melynek, mint az előbb írtam, vagyonukat ők is köszönhetik - megkívánja, hogy az ő utódaik fizessék meg annak az előnynek az árát, amelyet élvezhetnek. Ha másért nem, legalább azért, hogy az előnyük tudatosodjon bennük.

Azoknak a többsége, akikkel erről annak idején beszéltem - persze mind Magyarországon élő magyar - úgy vélekedett, hogy ez tipikus amerikai képmutatás, álságos szemforgatás, és persze, a leggazdagabb amerikai üzletemberek könnyen mondanak le vagyonuk bármekkora részéről, marad anélkül is éppen elég nekik. (Azért mondjuk Bill Gatesnek, akit még csak nem is utálok: egyszerűen nincs közöm hozzá, és aki gyakorlatilag a teljes vagyonából alapítványt hozott létre, sok honi követője nem akadt. Fel sem merül.)

Az öröklés intézménye amúgy mindig is szálka volt az egyenlőtlenség bármely rendű és rangú ellenfeleinek szemében, hiszen az elődeink által felhalmozott vagyon, amelynek megszerzéséért jó esetben a kisujjunkat sem mozdítjuk meg, az egyenlőtlenség szembetűnő és felháborító forrása. Az utópikus szocialisták szerint például az öröklést egyszerűen ki kellett volna törölni a törvénykönyvből. A "haláladó" mellett tehát mindjárt két támogató véleményt is felsorolhatunk: az amerikai milliárdosokét, és az utópikus szocialistákét, és mindkettőnek megvan a maga saját logikus, zárt, hadd ne mondjam, etikai követelményrendszere, vagy eszmerendszere, ami alapján támogatja: a verseny tisztasága, illetve az esélyegyenlőség.

Nyilván az eltörlésnek is megvan a maga logikus, zárt, hadd ne mondjam, etikai követelményrendszere, vagy eszmerendszer. Mi is az? Az egyik, ugye, hogy "egyszer már leadóztuk!" Ja, az, aki meghalt. De mit tett hozzá az, aki most megszerzi - már persze azon kívül, hogy tapasztalataim szerint a legmocskosabb módon, minden skrupulust félrehajítva igyekszik megszerezni az örökség minél nagyobb hányadát a többi örökös orra elől? Tisztelet azoknak, akik képesek kivételek lenni. Márpedig ő az, aki megszerzi az örökséget, nem az, aki megdolgozott érte, neki kell fizetnie.

A másik érv, hogy amúgy is sok az adó! Az bizony sok. És mondják már egy ideje a közgazdászok, hogy honnan is lehetne / kellene lefaragni belőle. Érdekes módon, a "haláladó" sosem került képbe. Most ugye az a helyzet állt elő, hogy amit nem javasoltak a "szakemberek" - pfúj, ez a kifejezés is micsoda bolseviki ármány! - az az adócsökkentés megvalósult, amit pedig javasolnak, az nem. Az adórendszerben rengeteg lehetőség van a terhek csökkentésére, úgyhogy ezt a magam részéről nem fogadom le érvnek.

De hopp, már meg is találtam a morális hátteret, a kikezdhetetlen kősziklát, amin rendíthetetlenül nyugszik a "legvisszataszítóbb adófajta" eltörlése! Mi volt a másik sarkalatos, a kedélyeket felizzító döntés, amelyet ugyanaznap hozott meg a parlament, mint a "haláladó" eltőrlését?

Úgy van. A védett fogyasztók intézményéről is ugyanaznap, ugyanabban a jogszabályban döntöttek.

Íme, a Magyar Köztársaság erkölcsi fundamentuma, amire méltán lehetnek büszkék a polgári és a libsibolsi pártok: potya pia mindenkinek! Egy potya a középosztálynak ("haláladó"), egy potya az underclassnak (védett fogyasztók). Így épül és szépül ez a föld, így borul virágba a polgár erény.

Már nem is részletezem, csak megemlítem a döntés esztétikájának élvezetéhez, hogy az öröklési értékhatár, ami alatt nem kell fizetni, szépen kijelöli, kik azok a tisztes nyárspolgárok, akikre a Köztársaság nemzetfenntartó elemként számít.

Az ünnepek között találtam meg ezt a már korábban is ismert darabot egy DVD-boltban. Ebben persze nem a tény érdekes, Magyarországon évekkel ezelőtt kiadták, de most végre az ultra-akciós kategóriába került, amit már nem lehetett otthagyni (az induló 3.000 Ft-os ár a legszemérmetlenebb rablás, amit csak az Asylum mostanában piacra dobott filmjeinek 1.000 Ft feletti ára múl felül pimaszságban). A vételt követően az új évet nem is lehetett mással indítani!

Talicskán a vászonra hordott fost látunk, hogy kijelöljem az inerciarendszer origóját. Különleges a maga nemében: az angol Hammer és a hongkongi (vagy Hong Kong-i? tudja a fene) Shaw Brothers stúdiók nagyszabású, közös projektuma 1974-ből. A Hammer régivágású horrorokkal katyusázta az erre fogékony közönséget, míg a Shaw-bratyók hasonképppen régivágású (ún. "számolós" - amikor verekedés közben mintha számolnának a koreai gróf iájának betartása céljából) kung fu-filmekkel. Erre utal a DVD-borító szlogenje is: Vámpírfogakkal a kung fu ellen! A Hammer közreműködésének nyoma egyébként, hogy Peter Cushing (Tarkin kormányzó a Star Warsból, amikor még Han Solo lőtt először) adja benne Van Helsing professzort.

A film által ábrázolt konfliktus röviden abban áll, hogy Drakula Kínába helyezi át székhelyét és feltámasztja az ősi kínai vámpírokat, a hét aranyvámpírt, továbbá az őket szolgáló minimálköltségvetésű, gumifejű zombi-hadsereget. Az aranyvámpírok a szegény kínaiakat egyébként úgy gyötrik, hogy a szűzlányokról letépkedik a ruhát. Az éppen Csungkingban előadó-körúton tartózkodó Van Helsing professzor hathatós szellemi irányításával azonban egy nyolc testvérből álló kínai harcművész-brigád rövid úton véget vet "a síron túli terrornak".

Az egész olyan, de olyan szar, hogy nem lehet kihagyni. A forgatókönyvtől az effektekig minden, kivétel nélkül. Most is képtelen voltam röhögés nélkül végignézni. Vajon mi járhatott a rendező, meg a stáb tagjainak a fejében, amikor leszerződtek egy sztorira, ami úgy kezdődött, hogy "Drakula Kínába költözik"?

Kilenc harapást nekem megér.

Viseltes ugyan, de a klubban most néztük meg egy hete közösen.

Klasszikus trash-darab, amikor barátaimnak először említettem a címet, nem hitték el, hogy ilyen film valóban létezik. (Nem is: ahány ház, annyi néven hívják, van itt Master of the Flying Guillotine-től a Macht der Giganten-ig minden.)

A sztori kung-fu berkekben oly egyszerű, mint egy puszta kézzel bevert százas szög: a vak szerzetes tanítványainak megöléséért bosszút esküszik az egykarú bokszoló ellen, aki az  általa vezetett harcművészeti iskolával éppen egy szabályokat nélkülöző nemzetközi harcművészeti tornán vesz részt. Itt a kínaiakon kívül persze mindenki büdös köcsög, különösen a köpködős paraszt, babonás muay-thai harcosra vannak kiakadva a film készítői. Minden nézőben mély nyomokat hagy továbbá a mongol birkózó küzdelme (különösen óvodai színkörbe illően előadott fulladásos halála), és a felejthetetlen jógi. Képzeljünk el egy indiainak beöltöztetett kínait, aki időnként kétméteresre tudja kinyújtani a karjait! Akárhanyadszor látom, a hatás garantált.

Az egykarú harcos természetesen leszámol az összes rohadt barbár köcsöggel, plusz a repülő guillotine-t kezelő vak szerzetessel is. E végső csatában mutatkozik meg a film mélyen gyökerező, vérbeli PC-szépsége: a vak harca a mozgáskorlátozottal. Azt hiszem, ezt nem is kell különösebben elemeznem, magáért beszél. Már ha valaki el tudja egyáltalán képzelni, anélkül, hogy életében egyszer látott volna ehhez hasonlót.

A "színészek" tényleg kiválóan mozognak, semmi CGI (ja, gyerekek, volt egy olyan korszak, amikor a díszletet, ha kartonpapírból és hungarocellből is, de TÉNYLEG meg kellett építeni, és azt a Godzillának beöltöztetett statisztával TÉNYLEG szét kellett veretni), és a kifejezetten erre a célra kifejlesztett sztori sikoltva követeli a különböző kung-fu- és egyéb harcművészeti stílusok, valamint egzotikus fegyverek látványos seregszemléjét. A low-budget igazi diadala, amikor a hiányzó pénzt hajmeresztő - egyébként meg teljesen logikátlan - ötletekkel próbálják pótolni. És a csoda bekövetkezik: a sok szempontból vérgagyi eredmény egy pillanatig sem unalmas!

Végül kapaszkodjunk meg: az imdb 7 pont fölé értékeli, és a bejegyzések szerint ez Tarantino kedvenc kung-fu filmje. Valóban, a Kill Bill első részében a perverz japán iskoláslánynak van egy, a repülő guillotine-ra kinézetben meglehetősen hasonlító eszköze, de ez már beteg. A japán beteg.

Kilenc harapást is megérdemel, már ha a fogsort ki nem rúgják közben.