HTML

Halls of the Dead

No more room in Hell. The dead walk the Earth.

Friss topikok

  • Magnamanus: @efes: Még jó, hogy nem Orgovány a szülővárosa. Hiába, rosszkor rossz helyen lenni, ehhez is tehet... (2011.02.03. 12:12) A hajó elment
  • efes: Régen ez imádtam ezt a regényt (a sorozatot nem láttam). Úgy képzeltem, hogy Arbat az valami fénye... (2010.12.30. 17:29) Az Arbat gyermekei
  • Bobby Baccala: @papas: milyen időkben? hóban, fagyban? (2010.12.02. 22:20) Hol van a jó kormányzás?
  • Magnamanus: @Shaddam: Antikváriumokban általában kapható. Jelen pillanatban a bookline szerint a Pestszentimre... (2009.11.16. 23:29) Stanislaw Lem: Magellán-felhő
  • Oidipus Prime: Isten óvjon a második résztől mert az viszont embertelenül borzalmas. Ebben a filmben az a jó,hogy... (2009.10.01. 16:27) A dög - Feast

Egy boddhiszatva Budapesten

2011.09.14. 00:29 :: Magnamanus

Egyszer az ifjú Viktor és a még ifjabb Péter kéz a kézben kiszöktek a palota szinte végeérhetetlen labirintusából, és egész nap álruhában járták Budapest utcáit. Egyszer csak, talán a Nyugati téren, ahol azelőtt sohasem jártak, legfeljebb a biztosított konvoj vitte át rajta őket, megláttak valami nagyon-nagyon furcsát, amilyet azelőtt még soha.

- Mi lehet ez? - kérdezte Péter önkéntelenül megborzongva.

- Egy ember - felelte Viktor, mert bár ifjú volt, idősebb is, bölcsebb is volt Péternél.

- Egy ember? De hát miért ilyen furcsa az arca? - értetlenkedett Péter.

- Mert öreg. Öreg és beteg. Az arcán azoknak a különös vonalaknak a neve ránc.

- A Palotában senki sem ilyen csúf! Ott csupa szépséges és fiatal táncosnő van, akik épp olyan szépek és fiatalok, mint mi! Ez az ember egészen biztosan nem közülünk való, különben hogyan válhatott volna ilyen csúffá és öreggé?!

- De, ő is ember, bár tudom, hogy nehéz ezt elhinned. Vére ugyan nem oly nemes, mint a Tiéd, de a kor tette ilyenné, amivel szemben még a leghatalmasabb uralkodók is tehetetlenek - csitította Pétert halkan Viktor.

- Én is ilyenné fogok válni? Nem akarom! Nem akarom ezt a csúfságot látni! Ígérd meg, hogy soha többé nem történik ez senkivel! - sírta el magát Péter.

- Parancsodra és az ország javára kétharmadunknál fogva mától betiltjuk a betegséget, az öregséget és a halált - válaszolta méltóságteljesen meghajolva Viktor.

Úgy is lett. Akkor vált Magyarország földi paradicsommá.

Szólj hozzá!

Címkék: lament mrh?

Eléri-e célját?

2011.06.28. 15:06 :: Magnamanus

 

Mármint a Nemzet Újjászületése, Magyarország Újjászervezése, gyönyörű képességünk, a NER.
Vegyük elő látnoki énünket, és próbáljuk elképzelni, mit is fog eredményezni a légzőkészülék nélküli világrekord. A megcélzott új rendszer elemei egyre tisztábban látszanak. (Tegyük most fel, hogy a bevezetett és bevezetni szándékozott intézkedések eredménye valóban rendszerré fog összeállni, rendszer alatt értve egy, jól ismert mindennapjainktól felismerhetően különböző totalitást, amelyben a különbségek a társadalmi élet valaennyi főbb területére kiterjednek.)
Az Alaptörvény - amiről nem tudjuk, miért jobb név a szintén tősgyökeresen magyar Alkotmány helyett - koncepciója szerint, amennyire ilyenje van neki, és amennyire ez felismerhető, az alattvalónak állampolgárnak csak annyiban vannak jogai, amennyiben azokat az állam megadja neki. Tehát amennyiben a biológiai egyed része a Nemzet misztikus Nagy Egészének. Ráadásul hasznos tagja. Persze, embere válogatja, hogy milyen tevékenységet tekintünk hasznosnak. Van, akinél az a hasznos, ha legalább a nyugdíjig dolgozik, van akinél ha legfeljebb.
Már el is érkeztünk a munkához, amit, pontosabban amihez fűződő viszonyt az Új Társadalmi Rend - gyönyörű képességünk - jól láthatóan a leginkább meg akar változtatni. Mert mi volt eddig a munka? Szabadon választható opció, nyomós indokkal elkerülhető gyötrelem. Mindenkit megnyugtatunk: a gyötrelem meg fog maradni. Sőt! Fokozzuk is, ha lehet.
A munka a továbbiakban egyrészt becsület dolga. Nem megélhetés, nem "boldogság iránti vágyunk" kielégítésének egyik legitim módja. Te munkás! Ne azért dolgozz, hogy egyszer majd vehess magadnak Ferrarit. A haszonlesés nem igazol semmiféle erőfeszítést. Haszonról csak akkor beszélhetünk, ha az tisztességes (a profit nem egyenlő a haszonnal, különösen nem extra-, horribile luxus-előtaggal; e kifejezések  becsületes honpolgárból jogos acsargást ellenszenvet kell, hogy kiváltsanak). Nem érti a hungszoc lényegét, aki azt képzeli, hogy a haszon tisztességes voltát pusztán annak mértéke szabja meg. Nem. Tisztességes haszna csak tisztességes embereknek lehet. Azt pedig, hogy ki tisztességes, a Párthoz fűződő viszonya határozza meg. A haszonnak a NER-ben a munka világához nincs köze.
Ellenben köze van ahhoz, hogy az állampolgárok mely kasztjába kerülünk be. Ha nem végzünk ún. becsületes munkát, könnyen a munkanélküliek, illetve a kényszerrel közmunkára kötelezhetők nem csekély mértékben megbélyegzett táborában találhatjuk magunkat.  Ahol majd persze hatósági asszisztenciával tanulhatjuk meg a becsületes munka mibenlétét. Nem tévesztendő szem elől, hogy a közmunkára vezényelteknek sárga láthatósági mellényben kell ellátni feladatukat, a Belügyminisztérium által biztosított keret felügyeletében. Remélhetőleg a gondos hivatalnokkezek a sárga mellényt is ki fogják számlázni a közmunkásoknak; ha sikerül e tökélyre fejleszteni a rendszert, akkor már jöhet a narancssárga kezeslábas vagy a csíkos alsó és felső. Hogy mi a becsületes munka, azt nem a munka  haszna vagy értelme fogja eldönteni. Egyelőre annyit tudunk a becsületes munkáról, hogy az fizikai jellegű és nagyon, nagyon nehéz, továbbá valamilyen grandiózus - ebből következően közösségi jellegű - megvalósuláshoz kötődik. Vélhetően e jellemzők a NER érettebbé válásával majd finomodni és konkretizálódni fognak. A becsületes munkához mindenesetre közelebb áll, ha napi tizenkét órában kőbaltát pattintunk és csiszolunk, mint ha hat órában vállalati gyártásirányítási szoftvert fejlesztünk.
A magántulajdon a fentiekből következően bizonyos értelemben megtűrt intézmény lesz a teljesen kiépült NER-ben: védelme a tulajdonos társadalmi helyzetétől és személyétől fog függeni elsősorban. Ez már most jól kiolvasható az új Alaptörvényből, mely a magántulajdont legalábbis annyiban nem tartja abszolút jognak (vs. római jog), hogy az a közösség érdekében korlátozható, illetve a közösség iránti felelősséggel jár. Ezt a közösség iránti felelősséget némelyeken számon fogják kérni, másokon, akik a közösség iránti felelősséget a megfelelő párt (a Párt) támogatásának révén már letudták, nem. Illetve lesz olyan társadalmi réteg is, amelynek körében kifejezetten a hatóságok rossz szemmel nézik majd a tulajdonszerzést.
Mármint a Nemzet Újjászületése, Magyarország Újjászervezése, gyönyörű képességünk, a NER.
Vegyük elő látnoki énünket, és próbáljuk elképzelni, mit is fog eredményezni a légzőkészülék nélküli világrekord. A megcélzott új rendszer elemei egyre tisztábban látszanak. (Tegyük most fel, hogy a bevezetett és bevezetni szándékozott intézkedések eredménye valóban rendszerré fog összeállni, rendszer alatt értve egy, jól ismert mindennapjainktól felismerhetően különböző totalitást, amelyben a különbségek a társadalmi élet valamennyi főbb területére kiterjednek.)

Az Alaptörvény - amiről nem tudjuk, miért jobb név a szintén tősgyökeresen magyar Alkotmány helyett - koncepciója szerint, amennyire ilyenje van neki, és amennyire ez felismerhető, az alattvalónak állampolgárnak csak annyiban vannak jogai, amennyiben azokat az állam megadja neki. Tehát amennyiben a biológiai egyed része a Nemzet misztikus Nagy Egészének. Ráadásul hasznos tagja. Persze, embere válogatja, hogy milyen tevékenységet tekintünk hasznosnak. Van, akinél az a hasznos, ha legalább a nyugdíjig dolgozik, van akinél ha legfeljebb.
Már el is érkeztünk a munkához, amit, pontosabban amihez fűződő viszonyt az Új Társadalmi Rend - mint gyönyörű képességünk - jól láthatóan a leginkább meg akar változtatni. Mert mi volt eddig a munka? Szabadon választható opció, nyomós indokkal elkerülhető gyötrelem. Mindenkit megnyugtatunk: a gyötrelem meg fog maradni. Sőt! Fokozzuk is, ha lehet.
A munka a továbbiakban egyrészt becsület dolga. Nem megélhetés, nem "boldogság iránti vágyunk" kielégítésének egyik legitim módja. Te munkás! Ne azért dolgozz, hogy egyszer majd vehess magadnak Ferrarit. A haszonlesés nem igazol semmiféle erőfeszítést. Haszonról csak akkor beszélhetünk, ha az tisztességes (a profit nem egyenlő a haszonnal, különösen nem extra-, horribile luxus-előtaggal; e kifejezések  becsületes honpolgárból jogos acsargást ellenszenvet kell, hogy kiváltsanak). Nem érti a hungszoc lényegét, aki azt képzeli, hogy a haszon tisztességes voltát pusztán annak mértéke szabja meg. Nem. Tisztességes haszna csak tisztességes embereknek lehet. Azt pedig, hogy ki tisztességes, a Párthoz fűződő viszonya határozza meg. A haszonnak a NER-ben a munka világához nincs köze.
Ellenben köze van ahhoz, hogy az állampolgárok mely kasztjába kerülünk be. Ha nem végzünk ún. becsületes munkát, könnyen a munkanélküliek, illetve a kényszerrel közmunkára kötelezhetők nem csekély mértékben megbélyegzett táborában találhatjuk magunkat.  Ahol majd persze hatósági asszisztenciával tanulhatjuk meg a becsületes munka mibenlétét. Nem tévesztendő szem elől, hogy a közmunkára vezényelteknek sárga láthatósági mellényben kell ellátni feladatukat, a Belügyminisztérium által biztosított keret felügyeletében. Remélhetőleg a gondos hivatalnokkezek a sárga mellényt is ki fogják számlázni a közmunkásoknak; ha sikerül e tökélyre fejleszteni a rendszert, akkor már jöhet a narancssárga kezeslábas vagy a csíkos alsó és felső. Hogy mi a becsületes munka, azt nem a munka  haszna vagy értelme fogja eldönteni. Egyelőre annyit tudunk a becsületes munkáról, hogy az fizikai jellegű és nagyon, nagyon nehéz, továbbá valamilyen grandiózus - ebből következően közösségi jellegű - megvalósuláshoz kötődik. Vélhetően e jellemzők a NER érettebbé válásával majd finomodni és konkretizálódni fognak. A becsületes munkához mindenesetre közelebb áll, ha napi tizenkét órában kőbaltát pattintunk és csiszolunk, mint ha hat órában vállalati gyártásirányítási szoftvert fejlesztünk.
A tanulás: kiváltság. Nem a család felemelkedésének útja. Nem egyéni boldogulásunk lehetősége. Nem érdeklődésünk függvénye, horribile: önmegvalósításunk eszköze. Helyette belépőjegy valamelyik felsőbb társadalmi kasztba, mint az úri világban az érettségi. Azonban olyan belépőjegy, amit bárki, csak pénzért nem vásárolhat meg. Hiszen az új berendezkedés lényege: mindenki maradjon a helyén, vigye tovább apja borospincéjét, cipészműhelyét, állatorvosi praxisát, miniszterelnökségét. Munkánk során érvényesülő, közvetlen haszna a tanultaknak tehát nincs, az állások sorsa úgysem pályázatokon, nyílt versenyben fog eldőlni. Legfeljebb a multiknak a magyar valóságtól egyre jobban szeparálódó világában, ám az is egy külön kaszt, ahova nem lehet majd csak úgy belépni. Mivel az iskolarendszerben tanultaknak nincs, nem lesz köze a később végzett munkához, így teljesen mindegy is, hogy az iskolákat ki fogja fönntartani és mit tanít ott: az iskola a konformitásra szocializálás terepe lesz. Ha a katolikus paptanár a sumér-magyar mérnöktudomány eredményeit kéri számon a nebulón, a rendszernek az is megfelel, hiszen az értelmetlen marhaságokat buzgón bebiflázó gyermek lesz a rendszer által leginkább kedvelt jövendőbeli állampolgár mintapéldánya.
A magántulajdon a fentiekből következően bizonyos értelemben megtűrt intézmény lesz a teljesen kiépült NER-ben: védelme a tulajdonos társadalmi helyzetétől és személyétől fog függeni elsősorban. Ez már most jól kiolvasható az új Alaptörvényből, mely a magántulajdont legalábbis annyiban nem tartja abszolút jognak (vs. római jog), hogy az a közösség érdekében korlátozható, illetve a közösség iránti felelősséggel jár. Ezt a közösség iránti felelősséget némelyeken számon fogják kérni, másokon, akik a közösség iránti felelősséget a megfelelő párt (a Párt) támogatásának révén már letudták, nem. Illetve lesz olyan társadalmi réteg is, amelynek körében a hatóságok kifejezetten rossz szemmel nézik majd a tulajdonszerzést.
 Tegyük fel tehát, hogy kiépül ez a meglehetősen feudális jellegű rendszer, ami természeti események módjára működve, jól érzékelhetően ki szeretne épülni. (Hagyjuk most ezt a "kétségbeesett, céltalan improvizálás"-dumát: az improvizálásnak is mindig van iránya. Valamiért pont az az improvizáció merül fel az improvizálóban, amelyik.)
A fő kérdés, hova juthat el ez a rendszer?
Szerintem sehova. A monstruózus közmunka-programok, amelyekre a jelenlegi szociális segély-rendszert leváltanák, többfelől is sebezhetőek.
Egyrészt mint szociálpolitikai gyakorlat, erősen emlékeztet az egész a Horthy-korszak teljesen sikertelennek bizonyuló "szociálpolitikájára" (hogy olyan, a maga idejében sikeres, ám korszerűnek éppen nem nevezhető "szociálpolitikai célú közmunkaprogramokra" ne is célozzak, mint az ókori Athén tengeri flottája). A Horthy-korszakban ugyanis szociális politika segélyezés formájában nem létezett. Helyette szociálpolitikai célzattal be volt tiltva a gépi cséplés annak érdekében, hogy a földbirtokosok kénytelenek legyenek nagy tömegű idénymunkást alkalmazni, akik a vidéki nincstelenek közül kerültek ki. Az elgondolás sem a szociális, sem a termelési célját nem volt képes elérni. A gyakorlatban az történt, hogy a birtokosok a kényszerből foglalkoztatott napszámos idénymunkások fizetségét az idő múltával mind nagyobb hányadban természetben (terményben) adták ki, illetve a természetben kiadott fizetségrészt az idő előrehaladtával igyekeztek mind inkább elinflálni (azaz egyre kevesebb terményt adtak emelkedő ellenértékben elszámolva). A birtokos ugyanis abban volt érdekelt, hogy a felhasznált munkaerőért lehetőleg ne pénzzel fizessen, a megtermelt terméket viszont pénzért adja el. Vagyis az intézkedés a mezőgazdaság egészét a naturálgazdálkodás és önellátás felé szorította, mindezt egy alapvetően kapitalista és pénzgazdálkodásra épülő termelési környezetben. Ezért nem lehetett sikeres egyik célja tekintetében sem.
Másrészt gondoljunk a munkatáborok eredményeire. Ami a kényszerűen közmunkára hajtott munkanélküliek által előállított produktumok minőségét illeti, arról egyszerűen nem lehet beszélni. A dolog ott kezdődik - és mint a napvilágot látott tervekből kiderül, ezzel a kormány is tisztában van -, hogy gumibottal felügyelt, láthatósági mellénnyel ellátott közmunkásokkal nem lehet mikrocsipeket gyártatni. De még autógumit sem. Még Amerikában sem, ahol az olyannyira lenézett amerikai oktatási rendszer hiányosságai miatt a mérnöki szint alatt minden technológiát hülyebiztosra kell tervezni. Ahol csak két gombot kell megnyomni. Ám azt a megfelelő időben és sorrendben - ez pedig a közmunkástól már nem várható el. A közmunkás nem a fizetéséért dolgozik, hanem a minden körülmények között változatlan összegű segélyéért, meg azért, hogy a felügyelő ne húzzon rá a gumibottal. Neki ott kell lennie a munkahelyen; csak és kizárólag ott kell lennie. Aki volt katona, ismeri jól az ilyen rezsimek által kinevelt magatartásmódokat. Sztálin a GULAG politikai foglyainak első nagyobb tömegével ásatta ki a Fehér-tengeri csatornát. Több tízezer ember életébe került, és a végeredmény az eredetileg tervezett céljaira használhatatlan létesítmény lett, mivel a munkatáborban rendelkezésre álló (nem XXI. századi) technológiával nem lehetett elég nagy csatornát ásni a kívánt hajóforgalomhoz. Szuez és a Panama-csatorna korábbiak, de nem rabszolgamunkával épültek: használhatók is lettek. Mert muszáj volt a hatékonyságra, az erőforrások gazdaságos kihasználására stb. stb. figyelni. (Márpedig lásd föntebb: a becsületes munka a NER-ben nem a haszonért folyik.) Mivel Sztálin munkatáboraiban meglehetős szigor uralkodott, nem túlzás arra következtetni, hogy a GULAG kibocsátása a rabszolgamunka csúcsteljesítményét jelenti. Mégsem bizonyult időtállónak az eredmény, sőt, sok esetben még csak hasznosnak sem. A GULAG-hoz hasonlót a Belügyminisztériumunk által felügyelt közmunkásoknak biztosan nem kell elszenvedniük még a legrosszabb esetben sem, Magyarországon egyszerűen nincsenek olyan éghajlati viszonyok, a motiváció lényege viszont azonos lesz, így a közmunkaprogramok eredménye csak rosszabb lehet a Szovjetunióban elértnél.
Harmadrészt a közmunkaprogramokkal megvalósítani kívánt célok egy része is kérdéses. Gigászi méretű stadionok a világelső magyar csapatoknak? Ha azok a csapatok, amelyeknek közmunkával akarnak most stadionokat építeni, rentábilisak, a nemzetközi focibizniszben eladhatóak lennének, akkor a nyereségükből rég fölépíthették volna maguknak a sportpályákat. Tízezres stadionok másfél ezres látogatottságú meccseknek? Hogyan, miből fogják fönntartani ezeket a létesítményeket a későbbiekben? Vagy 1800 fő építsen gátat Budapesten a Római-partra? Hogy a köztudottan szemfényvesztő technikákkal hullámtérben megvalósult ingatlanpanamák eredményét megvédjék? Tekintsünk el a költségektől. Ezek erkölcsös és legitim célok? Visszaadják a munka megbecsülését?

A rendszer másik nagy felfedezésére, az új keletű Kína-barátság nagyszerű ötletére külön posztban fogok visszatérni.

 
 

Szólj hozzá!

Címkék: lament wtf?!

Gyors, napi idézet

2011.06.15. 14:41 :: Magnamanus

Interjú Miniszterelnök Úr Őkegyelmességével.

"Akinek a tehetséges emberek közötti elsőség a célja, nagy feladatra vállalkozik, ez azonban mindig hasznos a köznek. Ám aki azon mesterkedik, hogy az egyetlen számjegy legyen csupa zérus között, egész korát romlásba döntheti." Francis Bacon: Esszék, Európa 1987.

Szólj hozzá!

Címkék: mrh? wtf?!

Nemzeti Összetartozás Napja

2011.06.06. 23:17 :: Magnamanus

Azt írja a Véleményvezér, hogy az elszakított nemzetrészek újraegyesítése terén "a célra vezető út az, ha a magyar állam az emberi jogok és különösen a kisebbségi jogok egyfajta őrzőjévé válik a régióban".

Halkan jegyezném meg, hogy bohócügyi államtitkárokkal az élen sem hiteles, sem sikeres próbálkozás nem lesz belőle...

Szólj hozzá!

Címkék: lament wtf?!

Becsületbíróság

2011.05.25. 23:05 :: Magnamanus

Magyarán Szud csesztyi. "Emlékszünk" még az 1949-ben készült, "kissé" vonalas, nagy sikerű szovjet becsületdrámára? Amiben az amerikai kiküldetésben dolgozó szovjet tudós "hazája érdekeit megsértve közreadja kutatócsoportjának még be nem fejezett munkáját", majd a Párt becsületbírósága előtt kell felelnie bűnös tettéért?

Ha mégsem, a minket kormányzó erő segít feleleveníteni az emléket.

Hoffmann Rózsának elege lett Pokorni Zoltán akadékoskodásából, az általa koholt vádakból és az általa terjesztett rágalmakból, és meglépte, ami ilyen esetben ma, 2011-ben, a jogállami Magyarországon a legkézenfekvőbb: fölnyomta a Fidesz etikai bizottságánál. Ez a lépés nagyjából mindent elárul arról, mit is gondolnak az ország pillanatnyi urai a jelenlegi magyar igazságszolgáltatásról, jogrendszerről és jogállamiságról. A Fidesz hatalomátvétele óta folyik a vita arról, hogy vajon megyünk-e általfele a jogállamiságból és a demokráciából a diktatúrába, vagy a diktatúrának éppen nem nevezhető önkényuralom valamilyen fokig nyílt - avagy rejtett - formájába. E kérdésben is szépen, messziről és jól látható útjelző Hoffmann Rózsának ez a látszólag mellékes lépése. Egy évvel ezelőtt még azok, akik úgy gondolták, hogy róluk valakik rágalmakat terjesztenek, még a Magyar Királyi Köztársaság bíróságaihoz fordultak. Ma már célravezetőbbnek tűnik egyenesen a Párt becsületbíróságán megtenni a feljelentést, ha igazán nagyot akarunk ütni ellenfelünkön, aki történetesen a Párt tagja. Vagy lehet, hogy a Párt tagjainak azért nem érdemes a rendes bíróságra vinni "rágalmazási" ügyeiket - magyarán: politikai ellentéteiket -, mert a bíró úgyis csak széttárja majd kezeit a számára érinthetetlen peres felek láttán.

Bármelyik értelmezés legyen helytálló a kettő közül, megállapíthatjuk, hogy mára a korábbi, megyei szolgabíráskodás színvonalát sikeresen elérő ún. "jogállamunk" kezd visszacsúszni a mongol kánok jogszolgáltatásának színvonalára.

Szólj hozzá!

Matolcsy és a transzcendens közgazdaságtan

2011.02.10. 13:31 :: Magnamanus

"Ez valójában a 13. alkalom, hogy együtt lehetünk. Most tizenharmadszor lehetünk itt, ez azt jelenti" (innen folytatnám én, ám minőségi változás nélkül), hogy tizenkétszer már voltunk együtt, és most újfent együtt vagyunk. Tizenkettőt szádra ne vedd, hacsak nem követendi azt tizenhárom. Tizenhárom legyen az alkalmak száma, amiket számba veendesz. Ahányszor összejöttél légyen, az tizenhárom legyen. Tizennégy előtt eggyel állj meg a te számolásodban.

"Köntörfalazás nélkül kell beszélnünk a jövőről" ma, máma, ezen a szép napon, azon a napon, ami most van, a tegnap és a holnap közé szorítottan.

És így tovább, hosszan, ugyanebben a szellemben, ugye olvasták vagy hallották? Buzgó vallásos aszkétáknál a "vagy"-ot "és" helyettesíti, megfejelve "látták"-kal. De most már az ószövetségi stíluson való lapos élczelődés helyett fussunk neki a tartalommal kapcsolatos gondolatainknak, remélhetőleg akadnak ilyenek.

Miniszterelnök Úr Őkegyelmessége határozottan letette a garast amellett, hogy nem lehet disznótoros vacsorával kezdeni a disznóvágást, bármit is akarjon ez jelenteni. Ma már a több munkáért elismerés jár, testesüljön bár meg az a munka eredményének (lásd: nyugdíjpénztári megtakarítás) elkonfiskálásában. A megoldás bajainkra a munka, a munka, és megint csak a munka, a tyúktolvajlás helyett.

Igen ám, csakhogy a miniszterelnök beszéde alapján mivégre a munka? Mert hiszen a munka önmagában való dicsérete mellett győzelmi jelentések követik egymást arról is - egyidejűleg -, hogy a magánérdek felett újra és újra győz a közérdek. Miközben - egyidejűleg - a kormányzat hasznos idiótái azzal foglalkoznak, hogy a magánnyugdíjpénztárakban maradt százezer embert trotillal rakott Cessnában a Parlamentbe csapódásra kész terroristának, tettleges ellenállónak, fanatikus balliberálisnak, sőt: magyarellenesnek bélyegzik, ahelyett, hogy szembenéznének az egyszerű ténnyel: ezek vagyonos, dolgozó (értsd: értéktöbbletet termelő) polgárok. A mostani kurzus szerint ők a gazdagok, ne kerteljünk, mondjuk ki egy nyílt, becsületes korszak szép szavával: a burzsujok.

No de hogyan lehet és miért kell dolgozni, ha leginkább nem a munkát végző saját hasznára? (Isten ments, nehogy burzsuj legyen belőle, még valami történnék vele a marhavagon-üzletágban!) A képletből ugyanis ezek szerint kimarad az önérdek, mint a munka célja, az egyéni kreativitás, a felszabadulás, a haszon keresése, mint legitim ösztönző. Ma már a több (teccikérteni? Nem a jobb, az értékesebb, hanem a több) munkáért elismerés jár. A munka becsület és dicsőség dolga - mintha ez ismerős lenne, ha nem máshonnan, a szocializmusból, annak is legpártosabb korai szakaszából, hogy nevekkel ne fájdítsam Miniszterelnök Úr Őkegyelmessége szívét.

Ez a beszéd nem más, mint a Matolcsy György ápolt által Bogár László misztikus nemzetiszocialista ösvényét követve megalkotott transzcendens közgazdaságtan apológiája. E transzcendens közgazdaságtan fő ismérve, hogy helyzetfelmérései és megoldási receptjei nem számításokon alapulnak, sőt azok az ellenségei. Transzállapotban, misztikus villanófényben világosodik meg mind a helyzet, mind az abból kivezető út. Aztán visszazuhanunk az éjszakába, ahol vakon kell követnünk a korábban megpillantott irányt. Matolcsy György már 1990-től a Gazdasági Kabinet titkáraként is az adósságállományt látta a magyar gazdaság egyetlen bajának - azaz az államadósság mértékét oknak és nem okozatnak tekintette. Mivel Matolcsy az államadósságot egész pályáján nem okozatnak - mégpedig az állami ellátórendszerek átalakításának elmaradása miatt felmerült és folyamatosan felmerülő okozatnak - tekintette, így az állam gazdasági aktivizmusa mellett tört mindig is lándzsát, "kerül, amibe kerül" alapon. Nézeteiből - melyeket Orbán az évértékelő beszédben kritikátlanul védett és visszhangzott - a marxi munkaérték-elmélet durva másolata tűnik elő. Lényegtelen a munka költsége, eredménye. Egyszerűen legyen munka. A gyár gyártson. A dolgozó dolgozzon. Tudósaink tudnak, hosszútávfutóink hosszú távot futnak. Mindez olyan emberek előadásában, akik életükben egyetlen forintnyi hozzáadott értéket nem állítottak elő - ennyit a hitelességről, meg talán arról, miért hihetik el a saját meséjüket.

Dupla vagy semmit fogunk játszani továbbra is, közös kasszára.

Szólj hozzá!

Címkék: lament wtf?!

A hajó elment

2011.02.02. 15:42 :: Magnamanus

"Ön most két lehetőség közül választhat: a) visszalép az állami nyugdíjrendszerbe (...) b) az önkéntessé átalakuló magánnyugdíj-rendszert választja.

(...) Milyen életkorban (idősebb, fiatalabb), milyen jövedelem (alacsony, magas) mellett éri meg jobban a pénztártagság fenntartása?

A pénztártagság fenntartása minden életkorban és bármely jövedelmi szint mellett kockázatos és nagy valószínűséggel kedvezőtlen döntés. (...)

Érdemes-e az öröklés lehetősége miatt a pénztártagság fenntartását választanom?

Nem. (...)"

A fenti, mindannyiunk számára ismerős mondatokat tartalmazó magyar (!) nyelvű levél címzettje Soma Lahiri, Garresh Parishar, Torwa, India. Ugyanezt a levelet kapta meg Czybula Ladislav, Szlovákia, Dobosová Anita, Szlovákia, továbbá Carol Harrington, Új-Zéland. Legyünk pontosak: Czybula Ladislav és Dobosová Anita a tájékoztató levelet nem szlovákiai lakcímén kapta meg, hanem az ONYF mindenre kiterjedő figyelme korábbi magyar munkáltatójuk székhelyén "tájékoztatta" őket "lehetőségeikről".

Soma Lahiri a British Telecom középvezetőjeként dolgozott Magyarországon öt évig, majd áldott állapotba kerülvén hazatért Indiába. Magánnyugdíjpénztári megtakarítását itt hagyta, minek következtében ő is belekerült abba a 96,8 %-ba, aki az állami nyugdíjrendszert választotta, és ezzel a kormány nyugdíjvédelmi programjára szavazott. Az ő vonatkozásában tehát már megvalósult Kövér László vágya, sőt több is, hiszen külföldi állampolgárként szavazhatott a kormányra.

Becslés szerint a magyar magánnyugdíjpénztári rendszerben körülbelül 50.000 külföldi állampolgár vehetett részt (pontos kimutatás a mai napig nincs), szlovákoktól, románoktól kezdve a finneken, briteken és franciákon át egészen a japánokig és zimbabweiekig, akiket "választási lehetőségükről" a magyar állam és az ONYF a fenti színvonalon tájékoztatott és kezelt.

Amikor a PSZÁF-on mintegy három hete a nyugdíjpénztárak képviselői előtt passzírozták a szart tájékoztatót tartottak a magánnyugdíj-rendszerrel kapcsolatos, elegáns eljárással 2010. december 30-án kihirdetett és 2011. január 1-én hatályba lépett változásokról, mindössze egy pénztár (neve maradjon homályban) részéről merült fel az a probléma, hogy a törvénymódosítások nem tartalmaznak külön rendelkezést a külföldi állampolgárokra. A felvetés minden visszhangot nélkülözött, úgyhogy a PSZÁF, azaz a magyar állam képviselője a maga részéről azzal a pökhendi (divatszó: pofátlan) kinyilatkoztatással intézte el, hogy "ha nem nyilatkoznak, akkor vissza kell léptetni őket a TB-be". Ja. A zimbabweit a magyar társadalombiztosításba. Vissza.

Tévedések elkerülése végett: a nemzetközi kapcsolatokban ismereteim szerint a szociális kérdések a leginkább sikamlósak közé tartoznak. Mivel az egyes államok - nemcsak szűk költségvetési szempontok miatt - saját szociális vívmányaikat nem szívesen biztosítják más államok állampolgárainak, ezen a területen kizárólag kétoldalú államközi megállapodások léteznek. Tudomásom szerint ilyen jellegű, a szociális ellátások kölcsönös elismerését és biztosítását garantáló nemzetközi megállapodásokat hazánk még a szocializmus idején kötött jellemzően a béketábor tagjaival, továbbá Svájccal, Németországgal és Ausztriával. Meg egy jó hír Soma Lahirinek: tavaly óta Indiával is van szociális egyezményünk. Összességében elég soványka felhozatal, ahhoz képest, hogy még hány ország állampolgárait érintette a szabad pénztárválasztás.

A külföldi állampolgárok a magánnyugdíjpénztárak szempontjából két csoportra oszlanak-oszlottak: az EU-tagországok állampolgáraira és harmadik országok állampolgáraira. Harmadik országok állampolgárai - például a japán, vagy kedvencem, a zimbabwei pénztártag (nem hittem volna, hogy van ilyen, de van) - elméletileg bármikor megszüntethették a pénztári tagságukat, és átutaltathatták a megtakarított pénzüket, azzal a feltétellel, ha igazolták (Zimbabwe esetében: szent esküvéssel állították), hogy nyugdíjcélra kívánják befektetni. Ezen túlmenően a kérdés szabályozatlan volt, tehát a pénztárak józan belátásán múlt, hogy ki mit fogad el a nyugdíjcél igazolásának. Az EU-tagországok állampolgárai kicsit rosszabbul jártak, ugyanis a néhai Pénzügyminisztérium, és nyomában a PSZÁF a 1408/71/EGK Tanácsi Rendeletre hivatkozással megtiltotta, hogy megtakarításukat a magyar magánnyugdíjpénztárakból elvigyék, számukra csak a szolgáltatás (azaz a nyugdíj) igénybevétele volt megengedve. Érdekes kérdés, hogy a két csoport közül melyik járt rosszabbul: akik elméletileg elvihették volna a pénzüket, de a gyakorlatban mégsem, vagy azok, akiknek a magyar állam már egy korábbi fázisban letiltotta a pénzét.

A magyar állam képviselőitől az utóbbi évben, sőt, években már kezdjük megszokni a pökhendi, hányaveti, lekezelő, arrogáns, arcátlan és tenyérbemászó (vö. pofátlan) stílust. (Nem, nem megszokni kezdjük. Maradjunk annyiban: az, hogy egyelőre nem lettek nekifutásból szájbabaszva szívlapáttal, nem jelenti azt, hogy az ő magatartásuk jelenti a továbbiakban a jó modor mércéjét. A mi pénzünkön, ezt sose feledjük.) Riasztóbb, hogy a pénztárak sem látták be, mit jelent a kérdés szabályozatlansága. Hiszen a pénztárak mi vagyunk, mi, magyar állampolgárok. Mi, magyar állampolgárok, akik természeti törvénynek tekintjük, hogy érinthetetlen Ausztriában a bankbetétünk, és Szlovákiában az ott regisztrált és rendszámmal ellátott autónk. Holott ezek a jogaink semmi máson nem alapulnak, mint azon a hiten, hogy Ausztria és Szlovákia kormányzata és állampolgárai Magyarországgal szemben civilizáltak és polgáriak. Valamint azon a reményen, hogy Ausztria és Szlovákia polgárai nem fogják megengedni saját kormányuknak, hogy a magántulajdont felfüggessze, és saját, meg idegen államok állampolgárait fosztogassa.

Már csak emiatt a lapszus miatt is vissza lehetne venni a kormányzati győzelmi jelentésekből, hiszen ez az ötvenezer ember - mind magánszemély, és nem mind bankigazgató, százával vannak köztük a komáromi szerelőszalag mellett dolgozó kétkezi munkások is - nem szavazott sehova a Nagy Áprilisi Fülkeforradalomban. Ők nem tehetnek és nem is tesznek nyáltól csöpögő hűségnyilatkozatokat arról, hogy belátták a közérdek elsőbbségét a magánérdekhez képest.

P.S. Az aggódókat megnyugtatnám, Soma Lahiri szerencsésen megszülte gyermekét, és magánnyugdíjpénztári megtakarítását még idejében, karácsony előtt hazamenekítette Indiába. Ám a történtek logikája ettől változatlan marad.

5 komment

Címkék: lament wtf?!

Gyors, napi idézet

2011.01.13. 18:48 :: Magnamanus

Miniszterelnök Úr Őkegyelmessége ma délután a Parlamentben "elismeréssel hangjában" gratulált (nyilván lehetett volna anélkül is) a diákolimpikonoknak, és ennek kapcsán  újabb, tán dakota elméncségekben lehetett részünk. Így a hely szelleme eszébe juttatta a régi bölcsességet: „ha időnként nagynak látszunk, az azért lehetséges, mert nagy emberek vállán állunk”.

Az persze egy dolog, hogy a szállóige eredetijét Sir Isaac Newton ebben a formában hagyta ránk: "Óriások vállán állok, azért látok messzebbre".

Ha Freud volnék, akkor hosszan elemezhetném, mit is takarhat az idézet ilyetén rontása, miszerint a szerény, de zseniális Sir Isaac Newton maga látott messzebbre az óriások vállán állástól, míg napjaink zseniális, ámbár kevésbé szerény szereplője viszont nagyobbnak látszik.

Ám nem vagyok Freud.

Szólj hozzá!

Címkék: mrh? wtf?!

Olvasnivaló új törvény hatálybalépéséhez

2011.01.01. 22:52 :: Magnamanus

Fredric Brown - A fegyver

A szoba nyugalmas volt a kora esti félhomályban. Dr. James Graham, egy nagy fontosságú tudományos vállalkozás vezető tudósa, gondolataiba merülve ült kedvenc karosszékében. Olyan csend volt, hogy tisztán hallotta, amint a szomszéd szobában fia egy képeskönyvet lapozgat.

Gyakran születtek itt legjobb munkái, alkotó gondolatai, miközben a napi munka végeztével egydül üldögélt lakása sötét szobájában. De ma este nem pattantak ki agyából ilyen teremtő gondolatok. Egyre csak szellemileg visszamaradott fiára - egyetlen fiára - gondolt, aki ott volt a másik szobában. Szeretettel gondolt rá, nem azzal a keserű fájdalommal, amelyet évekkel ezelőtt érzett, amikor először szerzett tudomást fia állapotáról. A fiú boldog volt: hát nem ez a fontos? És hány embernek adatott olyan gyermek, aki örökké gyermek maradt, aki soha nem fog felnőni, hogy elhagyja az apját? Ez bizonyára nem más, mint a dolog ésszerűsítése, de hát mi rossz van abban, ha az ember ésszerűsít? Megszólalt az ajtócsengő.

Graham felállt, s mielőtt az előszobán át az ajtóhoz ment volna, felgyújtotta a villanyt az immár teljesen sötét szobában. Nem érzett bosszúságot: ma este, ebben a pillanatban örömmel fogadott szinte bármit, ami megzavarhatja gondolatait.

Kinyitotta az ajtót. Az idegen, aki az ajtóban állt, megszólalt:

- Dr. Graham? A nevem Niemand; beszélni szeretnék önnel. Bejöhetek egy pillanatra?

Graham megnézte. Alacsony ember volt, bizonytalan egzisztenciának látszott, nyilvánvalóan ártalmatlan figura - talán riporter vagy valami biztosítási ügynök.

De nem is volt érdekes, kicsoda ez az ember. Graham hallotta a saját szavait:

- Természetesen. Jöjjön be, Mr. Niemand.

"Egy párperces beszélgetés - mentegette magát gondolatban - elterelheti a figyelmemet, és felfrissítheti a gondolataimat."

- Foglaljon helyet - montdta a nappaliban. - Valami italt?

- Nem, köszönöm - mondta Niemand. Leült egy székbe; Graham a heverőre telepedett. A kis ember egymásba kulcsolta az ujjait; előrehajolt. Megszólalt:

- Dr. Graham, éppen ön az, akinek a tudományos munkája bárki másénál könnyebben lehetetlenné teheti az emberi faj kilátásait arra, hogy tovább élhessen.

Egy őrült, gondolta Graham. Már késő, eszmélt rá, mielőtt beengedte, meg kellett volna kérdeznie tőle, mivel foglalkozik. Kellemetlen beszélgetésnek néz elébe - utált gorombán viselkedni, mégis egyedül a gorombaság látszott célravezetőnek.

- Dr. Graham, a fegyver, amin ön dolgozik...

A látogató itt megállt, fejével odafordult, ahogy az egyik hálószobába vezető ajtó kinyílt, és egy tizenöt éves forma fiú lépett be rajta. A fiú nem vette észre Niemandot; odafutott Grahamhez.

- Papa, olvasol nekem most?

A tizenöt éves fiú olyan édesen kacagott, mint egy négyéves.

Graham karjával átölelte a fiút. Ránézett a vendégre, vajon tud-e a fiúról. Abból, ahogy Niemand arcán nyoma sem volt meglepetésnek, megértette, hogy mindent tud.

- Harry - Graham hangja tele volt gyengédséggel -, a papa el van foglalva. Csak néhány perc. Menj vissza a szobádba; én is jövök hamarosan, és olvasok neked.

- A Kiscsibét? A Kiscsibét fogod nekem olvasni?

- Ha akarod. Most eredj. Várj csak, Harry, ez Mr. Niemand.

A fiú szégyenlősen mosolygott a vendégre.

- Szervusz, Harry - mondta Niemand, visszamosolygott rá, intett a kezével. Graham, aki figyelte, most már biztos volt benne, hogy Niemand tudja: a mosoly, a mozdulat a fiú szellemi és nem a fizikai állapotának szólt.

A fiú kezet fogott Niemanddal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fel akarna mászni Niemand ölébe, és Graham gyengéden visszahúzta.

- Most menj a szobádba, Harry - mondta. A fiú visszaszökdécselt a hálószobába,az ajtót nyitva hagyta. Niemand tekintete találkozott Grahaméval.

- Tetszik nekem - mondta a vendég, s a hangja egész őszinte volt. - Remélem, hogy mindig igazat fog neki olvasni - tette hozzá. Graham nem értette. - A Kiscsibére gondolok - mondta Niemand. - Kedves történet, de én azt hiszem, a Kiscsibének semmiképpen nem lehet igaza, ha arról van szó, hogy leszakad az ég.

Graham hirtelen megkedvelte Niemandot, látva, hogy Niemandnak tetszik a fiú. Most eszébe jutott, hogy gyorsan véget kell vetnie a beszélgetésnek. Felállt, mozdulata elutasító volt.

- Attól tartok, Mr. Niemand, hogy csak vesztegeti mindkettőnk idejét - mondta. - Valamennyi érvét ismerem, akármit is mond, én azt már százszor hallottam. Lehet, hogy van abban igazság, amit ön hisz, de ez nem tartozik rám. Tudós vagyok, és csupán tudós. Igen, köztudomású, hogy egy fegyveren dolgozom, egy meglehetősen nagy hatótávolságú irányított lövedéken. De számomra, személy szerint nekem, ez csak egy mellékterméke annak a ténynek, hogy előreviszem a tudományt. Végiggondoltam, és úgy döntöttem, hogy énrám egyedül ez tartozik.

- De Dr. Graham, vajon készen áll-e az emberiség egy ilyen fegyverre?

Graham összeráncolta a szemöldökét.

- Elmondom én önnek az álláspontomat, Mr. Niemand.

Niemand lassan felemelkedett a székből.

- Nos, jó, ha nem hajlandó erről beszélgetni, akkor nem folytatom - mondta. Kezével végigsimított a homlokán. - Elmegyek, dr. Graham. De azért én... megkínálna mégis egy itallal?

Graham bosszúsága elpárolgott.

- Persze - mondta. - Whisky vízzel megfelel?

- Nagyszerű.

Graham elnézést kért, és kiment a konyhába. Elővette a whiskys üveget meg a másikat, amelyben a víz volt, jeget, poharakat.

Amikor visszatért a nappaliba, Niemand éppen kilépett a fiú szobájából. Hallotta, amint azt mondja: "Jó éjt, Harry!" S Harry boldog hangját: "Jó éjt, Mr. Niemand!"

Graham elkészítette az italt. Egy kicsit később Niemand elhárította a második poharat, és készülődni kezdett.

- Vettem a bátorságot, és megajándékoztam a fiát egy aprósággal, doktor - mondta Niemand. - Akkor adtam oda neki, amikor ön az italt készítette. Remélem, megbocsát.

- Természetesen. Köszönöm. Jó éjszakát.

Graham becsukta az ajtót; a nappalin keresztül bement Harry szobájába.

- Rendben van, Harry - mondta. - Most pedig elolvasom neked...

Hirtelen verítékcseppek jelentek meg a homlokán, de erőt vett magán, hogy arcvonásai és hangja kedves maradjon, miközben odalépett az ágyhoz.

- Megnézhetem, Harry? - Amikor minden baj nélkül átvette, remegett a keze, ahogy megvizsgálta.

"Csak egy elmebeteg képes töltött revolvert adni egy bolond kezébe" - gondolta.

(Fazekas László fordítása, Metagalaktika 1978)

Szólj hozzá!

A néma barát megszólal

2010.12.21. 16:58 :: Magnamanus

Miután nyugdíjak, egészen pontosan a magánnyugdíjpénztári rendszer körül majdnem három hónapja forr a levegő, már éppen kezdett volna feltűnővé válni, hogy a törvényben a nyugdíjpénztárak felügyeletére kijelölt szervezet (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, PSZÁF) néma csöndbe burkolózik. Mintha hűvös, három lépésnyi távolságot tartana a magánnyugdíjpénztári törvény 110. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségétől, miszerint "a Felügyelet a pénztár kötelezettségeinek teljesítése, a pénztártagok érdekeinek védelme, valamint a pénztártevékenységre vonatkozó jogszabályi előírások betartása érdekében" tehet intézkedéseket. Talán belefért volna a pénztártagok érdekeinek védelmébe, ha a PSZÁF kifejti véleményét a tervezett intézkedésekről, vagy ha ez túlzás, akkor avatott segítséget nyújt Selmeczi nyugdíjvédelmi biztos úrasszony őkegyelmességének az adatok beszerzésében és értelmezésében (értsd: megfordítja a kezében a táblázatot), vagy legalább iránymutatást ad a tanácstalankodó pénztártagoknak.

Nem írtam igazat: nem kezdett feltűnővé válni, hiszen a kutya sem hiányolta. Nem kérdezett rá senki sem a hivatásos sajtóban, sem a blogoszférában (hah!), hogy miért hallgat a PSZÁF?

De most végre megszólalt Pszáf Szász Károly, a szervezet elnöke. Karakán, egyenes kiállása rögtön megcáfolta a balliberális bérrettegők hazudozását, miszerint - hogy fogalmazzak finoman? - a fényes tekintetű elnök úr szakmai meggyőződését rendszeresen és tendenciózusan háttérbe szorítja a pártközpont iránti lojalitása. És persze ennek ellentételezését is megkapta a személyre szabott adótörvénykezés formájában. Most megjött a cáfolat. A hősi férfiú ügyet sem vetve az elemek tombolására, szembeszegülve a viharral, fittyet hányva a zúgó kórusoknak és pártutasításoknak, kivágta a rezet: a pénztártagok menjenek a kurva anyjukba!

Hoppá. Itt valami mintha mellément volna. Matolcsy azt mondja, hogy az állam erősíteni kívánja az öngondoskodást (Mivel is? Az önkéntes nyugdíjpénztári adóvisszatérítés január 1-jei leszállításával 30-ról 20 százalékra?), Szász Károly meg azt, hogy "a folyamatos jogosultsággal rendelkező, átlag feletti jövedelműeknek" szolidaritást kell vállaniiuk a többiekkel.

Hogy a költővel kommentáljuk: "S aki egészben sült libát zabálna, szólítsuk illendőn: fáradjon a Csekára!"

Mert "a folyamatos jogosultsággal rendelkező, átlag feletti jövedelműek", vagyis azok a pocakos, szivarozó, népnyúzó tőkések, akiknek segély helyett munkabért van pofájuk fölvenni évek óta, azok nyilván lopták a pénzüket. Azzal szerezték, hogy kizsákmányolták az ártatlanokat, a tehetetleneket. Arra azért felhívnám a PSZÁF fura urának figyelmét, hogy a tagdíjat - mint társadalombiztosítási jellegű befizetést - munka-, és nem tőkejövedelem után kellett befizetni, amíg még kellett. Vagyis mindenki a saját munkája után volt köteles fizetni.

Még az a szerencse egyébként, hogy a PSZÁF jogkörei bővülnek: nagyobbakat lehet majd hallgatni.

Szólj hozzá!

Címkék: lament wtf?!

Hol van a jó kormányzás?

2010.12.01. 16:46 :: Magnamanus

Hazugságot habzott a bírvágy, ami aztán kidőlt a miniszter száján. Mára már pontosan lehet tudni, hogy nyugdíjügyben minden, amit a kormány állít, hazugság, és ez csak a legelvakultabb hívők előtt nem nyilvánvaló. Náluk azonban ez már orvosilag sem kezelhető. Odáig terjed a választók megvezetésére irányuló szándék, hogy Matolcsy állítása szerint azért nem tud a saját magánnyugdíjpénztári tagságáról, mert "az ilyen ügyeket a felesége intézi".

Kiderült, amit régen tudtunk, hogy a visszalépők pénzét a kormány el fogja szórni, egyszerre háromfelé költve ugyanazt az összeget. Kiderült, amit amúgy is tudtunk, hogy az állami nyugdíjrendszerben "bevezetendő" egyéni számla blöff: amit a kormány ért e szókapcsolat alatt, az valójában egy nem túl okos, hozzávetőleges nyugdíjbecslő program. Jó esetben. Rossz esetben ugyanis egy névvel ellátott kockás cetli, amire egy véletlenszám-generátor gyártja a számokat. Az, hogy a nyugdíjügyi kormánybiztosnak csak azokról a dolgokról nincs halvány segédfogalma se, amik a legszorosabban azt általa felügyelt területhez tartoznak, már meg sem lepett senkit: a szenátornőtől már ránézésre sem várnak semmit az állampolgárok.

Az a cinizmus még meghökkentő, amivel a kormány még egy kis oldalmozdulattal, plusz szorgalomból meglopja az állami nyugdíjrendszerbe visszalépőket, "az aranyfog se maradjon a hulla szájában"-jelleggel. Az a gesztus is tud még meglepetést okozni, amivel M. György (azért sem írom le a nevét) a Stabilitás Pénztárszövetséghez fordul, hogy a fosztogatás és a magántulajdon meggyalázásának állam által vezényelt dáridója után ugyan, erőltessék meg már magukat, és dobjanak be pár ötletet az öngondoskodás erősítésére (WTF??!!). Mondanék egy ötletet, nem lesz új: ilyen körülmények között az öngondoskodás az osztrák bankszámlát jelenti. Pláne szlovákot, hogy mi is egy kis oldalmozdulattal, plusz szorgalomból pukkasszuk a nemzeti együttműködés narancsvezérelt, nacionalista szellemét.

Az állami nyugdíj elvételével fenyegetőzés első hallásra szinte hatott, de ha az ember a számokat nézi, például egy korfát, akkor látnia kell, hogy a kormány puskájában még vaktöltény sincs: a mai fomájában nem lesz állami nyugdíj 25-30 év múlva, mert nem lesz rá forrás. Az nem érv, hogy a magánnyugdíjpénztári egyéni számla magántulajdona fikció: ezt ugyanis a vonatkozó 1997. évi LXXXII. tv. 5. § (4) bek. teljesen egyértelműen leszögezi. Ha ez fikció, akkor az Alkotmány és a Polgári törvénykönyv is az, amire bár egyre egyértelműbb jelek mutatnak, nyíltan még nem deklarálták.

A legrosszabb forgatókönyv látszik beigazolódni. Már megszellőztették az  inflációs cél megemelését, ami a nem államosított forintmegtakarítások elinflálását jelenti. Meg persze az euró bevezetésének elnapolását, mert a kormány pontosan tudja, hogy igazi kiskakas csak az eurózónától szeparált szemétdombon lehet. A legutóbbi államkötvényt alig vették, nem is sikerült eladni mindet. Egyértelmű, hogy a ciklus végére - ha lesz vége - az ország lakosságának munkahellyel és némi vagyonnal rendelkező részét - a polgári Magyarországot! Ha-ha! - a polgári, konzervatív és keresztény kormány olyan szinten fogja kifosztani, mint Rákosi. Intő példa, hogy sem a zsidóvagyon elrablói árjásítói, sem az államosítások haszonélvezői nem szereztek valójában semmit: az ebül szerzett jószág minden haszon nélkül folyt ki kezeik közül. De a magyar politikai osztály nem képes tanulni, közgondolkodásunk még mindig nem bírta megemészteni a magántulajdon fogalmát.

Persze nincs mitől félniük, ha a tiltakozás olyan erejű marad, mint a múlt csütörtöki spontán Kossuth téri összejövetel, ahol látnivalóan csak - mint az egyik jelenlévő fogalmazta - a "talajukat vesztett ballibek" jelentek meg, öntudatos tulajdonosból volt a legkevesebb. Na és persze egy kuka nem sok, annyi sem lángolt.

Ez lenne a jó kormányzás, amit a Fidesz ígért az Mszp rossz kormányzása helyett?

114 komment · 3 trackback

Címkék: lament wtf?!

Tüntetés a magánnyugdíjpénztárak mellett

2010.11.16. 12:53 :: Magnamanus

Vasárnap hangsúlyozottan civil szervezésben tüntetés zajlott a Kossuth téren a magánnyugdíjpénztári tagdíjak átutalásának felfüggesztése ellen, csak Szanyi kapitány és Ungár Klára volt a részt vevők között azonosítható politikus. Most még csak a felfüggesztés van napirenden, de a kormány minden fogadkozása ellenére mindenki tudja, hogy az igazi nagy falat a nyugdíjpénztári tagok által összegyűjtött tőke.

A tüntetés említésre méltó tényeit a híradások jól foglalták össze, arra nem is akarok szót vesztegetni, talán a nagyságrendet illetően becsülték alul a tüntetők számát, az a bizonyos "több száz" fő ezernél is többnek tűnt nekem. A szervezők közlése szerint egyébként valamivel több mint ezren írták alá a helyszínen az aláíróívet, amit a petícióhoz csatoltak.

Ahhoz képest kevesen voltunk, hogy milyen horderejű ügyről van szó: az állampolgárok magántulajdona elleni tömeges méretű támadásról. Ahhoz képest sokan voltunk, hogy nem gárdistákat avattunk, és nem gyújtottunk föl egyetlen kukát sem. Abból is látszott a megmozdulás civil szervezése, hogy nem voltak ellentüntetők. Egyáltalán senki. Mondjuk nem is tudom, mivel lehetett volna tüntetni ellenünk. Amíg a kormány kizárólag érzelmi húrokat penget a kérdésben, ami abból is látszik, hogy Michani Attila tépheti a száját egy racionális kalkulációt igénylő kérdésről, mindenféle tárgyi ismeretet láthatóan nélkülözve, meg Bayer Zsolti őrjönghet keresetlen stílusban a legnagyobb hollywoodi marxistát használva segéderőként, vonatkozó irományában egyetlen érvet le nem írva, addig nincs is mit mondani ellenünk. Racionális érvelés, kézzel fogható tények a kormány részéről nincsenek. Megjegyzendő, a tüntetésen elhangzottakra közvetlenül nem is reagáltak, csupán akkor nyílt fel a Szíjjártó Orákulum szája, amikor Mesterházy próbált fölkapaszkodni egy közleménnyel a "hullám" hátára. Értjük, ugye? A barlangfalon táncoló visszfény tükröződésére mozdultak csak rá. Viszonyuk a valósággal egyértelmű.

Úgy gondolom, most megmozdult valami. A mindenféle jelző nélküli kapitalizmus - és az azon alapuló demokrácia - barátai ott voltak a Kossuth téren vasárnap. Valószínűleg többen is vagyunk, mint ahányan kimentünk, lesz még alkalom rá. Megint csak azt tudom írni, hogy nekünk, magyar állampolgároknak nem volt még alkalmunk békésebb formában kifejezni elégedetlenségünket a kormány politikájával.

És most olvasom, hogy más módunk már nem is nagyon marad: az OVB ugyanis megkezdte rendeltetésszerű működését, azaz nem hitelesítette az MSZP által feltenni kívánt népszavazási kérdéseket. Ez egyébként előre látható volt, nemcsak az OVB személyi összetétele miatt, hanem azért is, mert a nyugdíjrendszer problémája jóval bonyolultabb annál, hogy egyszerű eldöntendő kérdésekre kelljen csak válaszolni vele kapcsolatban.

Szólj hozzá!

Címkék: lament brekking

Magánbűnök, közerkölcsök

2010.10.28. 12:40 :: Magnamanus

Bár nem teljesen nyilvánvaló, ebben a hónapban a honi politika a demokrácia klasszikus filozófiai alapelveit érintő fordulatot vett. Ezek az alapelvek oly régiek, hogy néha csak közhelynek érezzük őket, a most zajló viták során azonban az érvelésből rendre kimaradnak.

A kormány szerintem egyértelmű támadást indított a magántulajdon ellen két fronton is. Az egyik a MAL Zrt. és a vörösiszap-katasztrófa kapcsán bevezetett honvédemi törvény-módosítás, ami rendkívüli helyzetben lehetőséget ad a kormánynak az érintett magáncégek állami irányítás alá vonására. Hogy mi a rendkívüli helyzet, azt természetesen a kormány határozza meg. Sokan cáfolják, hogy ez a rendelkezés a magántulajdont csorbítaná, hiszen nem tulajdonba vételről, csak az irányítás átvételéről van szó, de egyrészt nem tisztázott ennek tartama, tartalma pedig gyakorlatilag tetszőleges, másrészt a klasszikus jogtudomány a tulajdonjogot az ún. "tulajdonosi triász"-ban látja megtestesülni. Azaz a tulajdonos az, aki a birtoklás, használat és rendelkezés jogát egyaránt jogosult gyakorolni. Arról lehet vitatkozni, hogy az "irányítás" állami rendelkezésbe vonása vajon a tulajdonnak inkább a használatát vagy (a menedzsment kijelölésén keresztül) a vele való rendelkezés jogát  csorbítja-e, de a tulajdonjog elemeire bontása során teljesen egyértelművé válik, hogy az csorbul a törvény alkalmazása során.

A másik főcsapásirány a magánnyugdíjpénztári tagok megtakarításának állami keblekre vonása. Az a legtöbb megfigyelő előtt világos, hogy a befizetendő járulékok 14 hónapra tervezett - és 2/3-os többséggel persze bármikor meghosszabbítható - "elterelésének" fő célja nem az így megszerezhető 42 milliárd forint, hanem a magánnyugdíjpénztárak kivéreztetése. Azok ugyanis a működésükre szánt költséget a törvény szerint a folyó befizetésekből finanszírozhatják alapvetően, a befektetések hozamát a tagok számláin kell jóváírni. A pénztár csak azt a hozamot használhatja fel működésének finanszírozására, amit a kvázi-tőkésített működési tartalékának befektetéséből szerzett meg. Így hát a tagdíj elvétele - ami államközpontú szemléletben jól kommunikálható és ideológiailag alaposan meg is magyarázható - a pénztári intézmény financiális kiszáradását eredményezi. Én azt gondolom, hogy a törvény indítványozói ezzel tisztában vannak és az intézkedés valós célja az is, hogy a pénztárak kiszáradt kóróként hulljanak az állami nyugdíjkassza szélesre tárt szájába. Különösen azzal a párhuzamos intézkedéssel, amivel mindenki előtt megnyitották a visszalépést az állami társadalombiztosítási rendszerbe (ez már különböző korlátozásokkal, az érdekeltek lobbierejétől függő körben korábban is megtörtént), és beszüntették a pályakezdők kötelező belépését (erre eddig nem volt példa). Az a hangzavar, ami időközben kezdte körülvenni az egész rendszert, még inkább azt látszik igazolni, hogy a fő célpont a pénztárakban fölhalmozott teljes megtakarítási összeg. A magánnyugdíjpénztári rendszer működéséről, kétségtelen anomáliáiról külön nem írok most, mert arról nálam avatottabb emberek már írtak eleget. Az biztos, hogy nem igazak az irtózatos, rendszerszintű, évtizedes veszteségekről szóló közlemények.

A klasszikus politikai és filozófiai gondolkodók szerint a szabadság elsődleges biztosítéka a magántulajdon, ugyanis kizárólag arra támaszkodva érheti el a polgár a szabadságnak azt a mértékét, ahol nem kell mástól függnie. A múlt hét eseményei tankönyvbe illően igazolják az elgondolás helyességét. A magántulajdon elbizonytalanítását követően (amire a rendszerváltás óta, sőt, ha belegondolunk, a téeszesítés óta nem volt példa) a kormány már közvetlenül az állampolgári szabadság ellen intéz támadást az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésén keresztül. Akár szereti ugyanis az ember az Alkotmánybíróságot és tagjait, akár nem, az kétségtelen, hogy ha eltűnik a fórum, ahol fel lehet lépni a jogtalannak, igazságtalannak tartott törvény ellen, akkor a törvényhozó önkénye szabadon érvényesülhet. És mint tudjuk, az önkényuralomban szabad ember nem létezhet: az alattvalók az önkényuralom gyakorlójának rabjai, az önkényuralom gyakorlója pedig ösztöneinek rabja, mivel más korlátja nincs, mint azt már Arisztotelész is leírta.

Megnyílik ugyanakkor a terep a valódi és tömeges civilkurázsi gyakorlására: ehhez semmi mást nem kell tenni, mint fenntartani számlánkat a magánnyugdíjpénztárban, és nem hallgatni az állam szirénhangjainak csábítására. Arra az államéra, ami a XX. században elkövetett szószegéseit követően most ismét, a XXI. században először újra megszegte ígéretét. Még nem volt rá alkalom, hogy ennyire egyszerű és békés módja legyen a magyar állampolgárnak, hogy szembeszálljon állama önkényével. Ha elég sokan nem lépnek vissza a társadalombiztosításba, akkor a jövő év végén újra kezdődik ez a menet, új feltételekkel.

Szólj hozzá!

Címkék: lament

Az Arbat gyermekei

2010.10.11. 13:47 :: Magnamanus

Kezdjük az alapokkal: ez egy regény. Eredetileg regény-tetralógia, szerzője, Anatolij Naumovics Ribakov (1911-1998) szovjet-orosz (és zsidó) író a hatvanas években írta, ám hivatalos kiadásban a korra jellemzően csak a gorbacsovi peresztrojka idején, 1988-ban jelenhetett meg. A tetralógiából magyarul csak az azonos című első rész jelent meg magyarul, a folytatások, az "1935 és a többi év", a "Félelem", illetve a "Por és hamu" nem. természetszerűleg a magyarul is hozzáférhető első részre fogok koncentrálni.

A történet 1933-ban indul, amikor "győz a párt irányvonala", ami az elsüllyedt Atlantisz ma már kevéssé érthető tolvajnyelvéről lefordítva annyit tesz, hogy Sztálin átvette a Párt (SZKP, Szovjet Kommunista Párt, legyünk pontosak: ekkor Össz-szövetségi Kommunista [bolsevik] Párt) irányítását, letörte a szervezett belső ellenzéket. A regény szereplői még nem sejtik, ám a történelmet tanult olvasó tudja, hogy a regényben többször megjelenő Sztálin már a régi vezetői garnitúra és a szétzúzott belső ellenzék maradványainak likvidálását, a Nagy Terror első hullámának elindítását tervezi. Ekkor még csak az osztályellenség, és a korábban még létezett más pártok volt tagjainak száműzése, bebörtönzése, munkatáborba hurcolása megszokott dolog, a kommunista párton belül, elvtársak között ez nem mindennapos.

A fő cselekményszál Szasa Pankratov, a moszkvai egyetem közlekedésmérnöki karának hallgatója körül bonyolódik, akit egy Milan Kundera Tréfájára emlékeztető fordulat (humoros egyetemi faliújság) eredményeként előbb a pártból zárnak ki és az egyetemről távolítanak el, majd letartóztatják, elítélik és száműzik. Eközben nyomon követhetjük Szasa szerelmének, Varja Ivanovának hányattatásait is a korabeli moszkvai alvilág és a legalitás határán. És persze számtalan jól megrajzolt mellékalak gomolyog körülöttük, az orosz nagyregény hagyományainak megfelelően, olvasmányos stílusban.

Emlékszem, hogy a rendszerváltás idején nagyon elismerő fogadtatás érte a könyvet, bestsellernek számított, Szolzsenyicinnel emlegették egy lapon, ám mivel a magyar kiadás 1988-as, amikor az Internet hazánkban gyakorlatilag még nem létezett, a korabeli kritikai visszhang online nem idézhető meg (érdekes módon a google-ben romániai magyar hivatkozások szép számmal lelhetők fel). Ehhez képest most, 2010-ben újraolvasva egyáltalán nem tűnik porosnak a szöveg, és számomra különösen érdekes volt a harmincas évek moszkvai playboyainak (Wtf?! Léteztek ilyenek!) és külföldiekre vadászó (Értjük?! 1933-ban Moszkvában?!) prostituált polgártársnőinek Varját körülvevő miliője. Sztálin paranoid alkatát, amennyire meg tudom ítélni, a szerző történetileg és pszichológiailag is hitelesen idézi meg. Szintúgy Jura Sarok, a tökéletes túlélő menekülése a bizonytalan osztályhelyzet bélyege elől - ez akkoriban egy életre eldönthette az ember sorsát -, a mind nagyobb szabadság és függetlenség felé cinikus logikával vezeti őt - egyenest az NKVD testületébe. Ezek azonban ma már nem ismeretlen területek, ellentétben Varja előbb írt környezetével, melynek létéről sohasem hallottam korábban, ám a korabeli moszkvai világot egyszeriben hihetővé, közelivé és átélhetővé teszi.

Számomra a nagy orosz regény hagyományával több dolog is összekapcsolja a regényt: Szasa Pankratov, a röhejességig becsületes, egyenes és párthű főhős kálváriája, melynek lényege Dosztojevszkij Kamaszához hasonlóan éppen az, hogy a főhős annyival jobb az őt körülvevő környezetnél, hogy a saját nagy-nagy jósága teszi életképtelenné ebben a környezetben. Szasa Varjában találja meg a szerelmet, aki egyfajta "szent kurva" orosz irodalomban meglehetősen bevettnek mondható szerepét tölti be a regényben. (Korántsem olyan ártatlanul, mint a mindjárt terítékre kerülő tévéváltozatban.) A társadalmi környezet gazdag ábrázolása, a néha alig követhető mennyiségben előkeveredő és eltűnő mellékszereplők szintén mind az orosz nagyepika hagyományához kötik a művet. Tény, hogy kifejezetten olvasmányos stílusa okán lektűrnek is tekinthetjük, de a szereplők ábrázolása és a cselekménybonyolítás mélyebb rétegei - ti. hogy a főbb szereplők tulajdonképpen mind a szabadság felé, vagy legalábbis a rendszer szorításából menekülni törekszenek a maguk módján, ki "a párt vonalát követve", mint Szasa, ki a csibészek félig-meddig alvilági környezetébe szállva le, mint Varja, ki pedig félig akaratlanul, félig tudatosan, a könnyebb ellenállás felé indulva és az elnyomók közé állva, mint Jura, mindezen lehetőségek a mellékszereplőkön keresztül végtelen számú variációban továbbszőve - inkább az irodalmi érték felé billentik a mérleg nyelvét. Kiváló példa a cselekményszövés ravaszságára a "lírai szál", Szasa és Varja szerelmének alakulása: ők ugyanis, bár gyermekkoruktól ismerik egymást, a regényben voltaképpen elválásuk után, távollétükben szeretnek egymásba, elsősorban erkölcsi okból (ez, mármint az erkölcsi kérdés kardinális volta megint az orosz nagyepikához köti), mivel érzelmi és szexuális kalandjai közben Varja előtt egyre világosabb lesz, hogy a legjobb, a leginkább független ember, akit ismer, az a száműzött Szasa. És ugyanígy Szasa is a száműzetésben, szeretői körében világosodik meg, hogy Varja az, aki áldozatot hajlandó hozni érte anélkül, hogy a saját vállalásán túl közösségre ítélné vele a sors (ebben különbözik a szimpatikus tatár tanítónőtől, Zidától). Jézus és Jézus, mint az ideális emberpár: az orosz irodalom örök vezérfénye.

A regényből, pontosabban a teljes tetralógiából hosszú és érthetetlen vacillálás után 2004-ben forgattak 16 részes orosz tévésorozatot, amely a youtube-on teljes egészében végignézhető. Érezhető a - mondjuk finoman - véges költségvetés kényszere, így például a pártkongresszuson játszódó tömegjelentekből annyi marad, hogy Ordzsonikidze, Kirov és Mark Alekszandrovics beszélget valami folyosón, és Sztálin éppen arra jár, meg hát a Trockij-gyilkosságra is csak utalnak a szereplők. Mind a szereplők jellemét, mind a történetszövést kissé leegyszerűsítették, szem előtt tartva, hogy tulajdonképpen a Pampák királyával kívánnak versenyezni, ezért szegény Szasa  és Varja már akkor szerelmesek egymásba, amikor előbbit elhurcolják, egyfajta szovjet-orosz Rómeo és Júlia-sztorivá alakítva át a történetet. A készítők ezzel egyben ki is ütötték a címadó regény történetében rejlő erkölcsi kérdés-tartalmat, amit fentebb vázoltam.

Ám ami miatt mindenképpen érdemes megnézni - sőt, végignézni - a sorozatot, ha a regényt már olvastuk, az a szereposztás. Jevgenyij Ciganov végtelenül szimpatikus főszereplő, és annak ellenére, hogy a képe némiképp a fiatal Jean-Claude van Damme-ra emlékeztet, kiválóan játszik. Varja szerepét Csulpan Hamatova alakítja (korábban Roman Kosztomarov oldalán műjégtáncos volt, ez sem semmi éppen), és komolyan mondom, hogy fantasztikus. Alig vártam, hogy feltűnjön a filmben, és ha valakinek még tetszene rajtam kívül, akkor itt például verset mond. És minden egyes szerepre sikerült úgy színészt választani, hogy nemcsak egyszerűen eljátsszák a regény szereplőit, hanem szó szerint megszemélyesítik őket. A színészi játékért önmagában érdemes végignézni a sorozatot azon kívül, hogy a végére a főszereplők sorsának alakulására is fény derül.

A tévésorozat egyébként olyan szorosan követi a regény cselekményét, hogy a 9. rész elejéig - ahol a magyarra fordított Arbat gyermekei cselekménye véget ér - nulla orosz nyelvtudással is követhető, ha a könyv a kezünk ügyében van.

Az utolsó, ám talán legfontosabb tisztázandó kérdés, hogy minek olvassuk, minek nézzük. Először is élvezetes, olvasmányos történelmi regényt kapunk. Másodszor, a regény írásával és megjelenésével kortárs, hasonló témájú irodalom nagy részével szemben a nyelvezete ma is teljességgel érthető. Sok szovjet, illetve témájában szovjetellenes, ám megírásának idejét és helyét tekintve szovjet irodalmi mű mára a kor zsargonjának használata folytán külön szószedet nélkül egyszerűen érthetetlenné vált, mögöttes rétegeiről már nem is beszélve. (Ugyanakkor a kortárs, nem a Szovjetunióban, vagy legalábbis nem a keleti blokkban íródott szovjetellenes irodalom meg már a nyelvhasználat szintjén hiteltelen. A többiről ne is beszéljünk.) Fontos továbbá, hogy a most kurrens felületes, mindenféle ismeretet nélkülöző, ezért mitikus és egyben hiteltelen antikommunizmus-konjunktúrával szemben teljességgel reális, mindenféle értelemben, a regényben ábrázolt világ. Reális abban az értelemben is, hogy ez a világ nem barátságos, de élhető, ha a szabályait a szereplők kitapasztalják, mint ahogy emberek milliói éltek és éltek túl a létező szocializmus évtizedeiben. Fontos továbbá annak a kérdésnek az eldöntése szempontjából, hogy volt-e kommunizmus?

Mindezen érdemeire tekintettel a regény tízből hét, a tévésorozat hat harapást ér.

1 komment

Címkék: versus kulturrrh

Ator, a legyőzhetetlen

2010.10.01. 11:22 :: Magnamanus

Napi penzumom eredeti címe The Blade Master, készült 1984-ben, rendezője Joe D'Amato.

Sztorija röviden a következő: állatbőrökbe öltözött ősemberek harcolnak egymással egy barlangban. Még a tüzet is alig tudják használni. Ám eközben mások a narrátor szerint békében fejlődnek. (Ez a kezdés a teljes sztori konzisztenciájára nézve fenyegető előjel.) Akronos, a Bölcs, felfedezi a Geometrikus Nukleuszt (wtf?!!), amiről rögtön megállapítja, hogy bár alkalmas a föld paradicsommá változtatására, gonosz kezekben szörnyen veszélyes, ezért meg kell védeni. Leányát elküldi Atorért, régi tanítványáért, miközben low budget mongolok ostromolják meg a rendeszánsz kastélyt, melyben Akronos végzi kutatásait. Az ostrom annyiból áll, hogy a műszőrme kucsmás mongolok belovagolnak, és a kastély már el is van foglalva. Vezetőjük, Zor, a bajszos, nejlon Bundesliga-parókás idióta ördögi kacajokkal tarkítja semmitmondó közhelyekből improvizált mondandóját.

Ator félmeztelenül tűnik föl (úgy is marad az egész filmben), egy barlang mélyén rója "kísérleteinek" eredményét valami túlméretezett kódexbe, befeszített bicepsszel. Ezen a látványon komolyan mindig röhögnöm kell, ha megpillantom. Segédje, a kínainak tűnő Thong (Tanga?! Wtf?!) némán kommunikál vele, amikor megérkezik a Bölcs lánya. Ostoba próbát kell kiállnia, majd Ator és Thong elindul vele, hogy megmentsék Akronost. A Bölcs kastélyáig vezető út oly hosszú, hogy a főszereplők közben többször is elveszítik a fonalat, így ősemberek támadják meg őket, majd "láthatatlan" szörnyek (ez volt az általam látott valamennyi low-budget film közül a legszánalmasabb "effekt"). Ezt követően a film teljes amnéziát szenved, kitérő tanúi lehetünk a "kígyóisten kultuszának" templomába, ahol Ator megküzd a plüssből készült óriáskígyóval kb. a harmincas évek gumikrokodilos Tarzan-filmjeinek modorában (műveltebbek ezt Ed Wood Bride of the Monster-jével is helyettesíthetik; mindenesetre, aki ezt a jelenetet nevetés nélkül kibírja, annak valószínűleg tényleg nincs humorérzéke). A film végén Ator siklórepülőre kap (WTF?!!), amelyről lebombázza a Bölcs kastélyának mongol védőit, majd Zor-ral is leszámol. Vagyis inkább Thong az, aki leszámol vele, és Atort folyamatosan megmenti a hülyeség karmaiból, de ebbe ne menjünk bele. Akronos megkéri Atort, hogy pusztítsa el a Geometrikus Nukleuszt (ó jaj). Atomrobbanást látunk, majd a fináléban Ator vágtázik, miközben a narrátor patetikus hangnemben magasztalja őt.

Egyértelmű, ordító Conan-ripoffról van szó, ami a rendező bevallása szerint is nélkülözött mindenféle forgatókönyvre emlékeztető irományt. Más filmekből megmentett díszletek és jelmezek, dilettáns és unott színészi játék, teljesen inkonzisztens "történeti környezet" (ősemberek, mongolok és reneszánsz kastély), nevetséges speciális effektusok, röhejes és logikátlan fordulatok teszik alkalmassá ezt a műalkotást arra, hogy bármikor felhőtlenül kacagtató 70 percet töltsünk el vele. A vadak ura százszor jobb nála. És a legjobb az egészben, hogy ez a film az Ator, a harcoló sas (bruhaha!) folytatása. Az előzményről a Bölcs előadásában részletekbe menő összefoglalót kapunk, így megállapíthatjuk, hogy az sem lehetett jobb emennél, vagyis nyilván a munkában megfáradt tömegek követelésének engedhetett a stúdió, amikor a folytatást leforgatták.

A produkció itt ugyanúgy érhet nulla, mint tíz harapást.

Szólj hozzá!

Címkék: moziiiirrrrgh

POTLACS!

2010.08.31. 16:57 :: Magnamanus

(Főcím - POTLACS!)

Műsorvezető: - Miért jöttünk ma össze? Hadd halljam! Ha szerda, akkor -

Nézők (kórusban): - POT-LACS! POT-LACS! POT-LACS!

Műsorvezető: - Úgy van! Kedves nézőink a Potlacs!® mai adásában alig várják, ki, mijét és hogyan veri szét! Első versenyzőnk: Laci! Nagy tapsot kérek!


Laci (fiatal, nagyon elegáns, fehér öltönyben, kihajtott gallérú színes ingben): - Köszönöm, köszönöm!

Műsorvezető: - Laci, a beküldött jelentkezési lapod szerint multimilliárdos vagy.

Laci: - Így igaz, nem titkoltam sosem.

Műsorvezető: - Nem terhes a multimilliárdosok élete?

Laci: - Sajnos, nagyon sok kötelezettségnek kell eleget tenni. Most például Miss Márciussal élek, de tekintve, hogy augusztus is lassan véget ér, lassan ideje lenne váltani. Különben megszólnak a golfklubban. Ezért is vetődött fel bennem, hogy jelentkezem a műsorba. Kicsit meg akarom törni a monotóniát.

Műsorvezető: - Mi a felajánlásod a Potlacs!®-nak?

Laci: - Külön erre a célra tegnap reggel vettem egy Mercedes SLK 55 AMG-t. Egyedi kivitelű, palackzöld metálfényezéssel és bézs színű bőrkárpitozással. Természetesen nullkilométeres.

Bejátszás. Autóbontó telepet látunk.

Narrátor: - A Mercedes SLK 55 AMG olyan agresszíven és megalkuvásmentesen képviseli a klasszikus roadster sportos megjelenését, mint még soha. A modell induló ára 11.263.000 Ft.

A bontóba betolják a palackzöld színű Mercedes SLK 55 AMG-t. A kamera külön mutatja a kilométerszámlálót, amely a nullán áll. Laci sportos, elegáns ruházatban beül a darusfülkébe. A daru az óriási elektromágnest a Mercedes tetejére illeszti és felemeli az autót. Laci mosolyogva megnyomja a kioldógombot. A Mercedes SLK lezuhan és ripityára törik. Utána még kicsit dolgozik rajta egy betongolyós bontógép, aztán egy bulldózer a maradványokat betolja a présbe. Bejátszás vége.

Műsorvezető: - Milyen érzés volt ezt a gyönyörű autót bedobni a Potlacs!®-ba, Laci?

Laci: - Egészen felemelő. Mindig is érdekelt, valóban úgy történik-e, mint az akciófilmekben. Mert ott ugye, ha lezuhan egy autó, akkor föl is robban. Sajnos, ezúttal ez elmaradt, de a lényeg: ha szerda, akkor -

Nézők (kórusban): - POT-LACS! POT-LACS! POT-LACS!

Műsorvezető: - Köszönjük, Laci! És most lássuk következő versenyzőnket, Jenőt! Jenő Furkópusztán mezőgazdasági gépszerelő. Szervusz, Jenő! Mit hoztál nekünk?

Jenő (középkorú férfi sötétkék öltönyben, ami kicsit kicsi rá): - A nagyapám aranyóráját.

Műsorvezető: - Ez így ránézésre nem valami nagy szám. Esetleg története is van ennek az órának?

Jenő: - Igen. Ezt az aranyórát nagyapám az édesapjától kapta, és a hadifogságban a fenekébe dugta, hogy az oroszok ne tudják elvenni tőle.

Műsorvezető: - Sokáig volt e titkos rejteken az óra?

Jenő: - Egészen pontosan két évig, három hónapig és öt napig.

Műsorvezető: - Jenő, ez nagyszerű! Hatalmas tapsot kérek a nagypapának! (A nézők tapsolnak.) És akkor most jöjjön a lényeg: Potlacs!

Jenő egy kalapáccsal ízzé-porrá zúzza az aranyórát. Aztán kipirult arccal fölnéz. A műsorvezető mellé odaáll Laci is.

Műsorvezető: - És most jön a Potlacs!® legizgalmasabb része: a szavazás! Kedves nézőink telefonon szavazhatnak arról, hogy kinek a produkciója volt meggyőzőbb: Lacié vagy Jenőé! Mercedes SLK vagy a nagypapa farban hordott aranyórája? Önöké a választás! A mára kisorsolt első díj egy kristálypohárkészlet, rendkívül törékeny! A második díj egy csomag fehér frottírzokni, a Wei Xiang Kft. (felszámolás alatt) jóvoltából, egyáltalán nem törik. Hahaha! Eredményhirdetés a reklám után! De addig se felejtsék el: ha szerda, akkor -

Nézők (kórusban): - POT-LACS! POT-LACS! POT-LACS!

Reklám. Utána rövid főcím.

Műsorvezető (mellette áll egyik oldalt Laci, a másikon Jenő): - Akkor hát nézzük a szavazás eredményét!

Feszültséget sugárzó zene közben két grafikon mozog. Gongütésre vége.

Műsorvezető: - Megvan a nyertes! Laci, gratulálok! Hiába, egy Mercedes SLK az egy Mercedes SLK! Jenő, köszönöm a részvételt, te mindent megtettél, a nagypapa aranyórája tényleg jó ötlet volt, de ahogy mondani szokás: könnyen jött - könnyen ment! Vigasztalódj a frottírzoknikkal!

Laci örömtáncot jár, közben egymás után földhöz vágja a nyereménypoharakat. Jenő bambán néz maga elé.

Műsorvezető: - Várjuk a jelentkezőket! Jövő heti jelöltjeink: Sanyi, mezőgazdasági vállalkozó Albertirsáról, aki saját kezűleg akarja szétverni a kombájnját egy baseball-ütővel; Miklós, gyöngyösi alkoholista, aki a házát akarja a földdel egyenlővé tenni, valamint Tamara, egyenesen Ökörítófülpösről, aki valamennyi porcelántányérját a férje fején akarja széttörni. Önök választanak! Mert ha szerda, akkor -

Nézők (kórusban): - POT-LACS! POT-LACS! POT-LACS!

Laci tovább járja az örömtáncot, közben elővesz a zsebéből egy köteg OTP-részvényt, és egyenként meggyújtva a nézők közé dobálja. Óriási ováció, fiesta, közben Vége főcím.

Szólj hozzá!

Címkék: mrh?

Colin Renfrew: A civilizáció előtt

2010.07.29. 00:11 :: Magnamanus

Mai témám az Osiris 2005-ös kiadványa, ősrégészettel foglalkozó könyv.

Szerzője Colin Renfrew, neves angol régészprofesszor (egyébként: Sir Renfrew, Baron Renfrew of Kaimsthorn) a kiadás alapjául szolgáló munkáját 1973-ban írta. Tárgya az 1949-től kezdődően a régészetben használt radiokarbon-izotópos kormeghatározás, illetve az új kormeghatározási módszer által az ősrégészetben, ezen keresztül pedig az őstörténetben okozott forradalmi szemléletváltozás.

Az ősrégészet alapvető problémája, hogy az írásbeliséget megelőző korszakokból származó leleteket a radiokarbon-kormeghatározás előtt nem tudták elhelyezni az időben. Pontosabban csak olyan tág határok közt tudták elhelyezni, ami gyakorlatilag értelmezhetetlenné tette a leleteket. Később a régészek bizonyos logikai módszerekkel - és a könyv szerzőjének nem titkolt véleménye szerint nagy adag képzelőerővel - bonyolult kortáblázatokat állítottak össze. Ezek alapját az ókori Egyiptomban felfedezett királylisták képezték.

A könyv elején a szerző részletesen leírja a radiokarbon-elemzés előtt használatos kortáblázatok kialakulását és felépítését, hogy tisztában legyünk azzal, milyen kifinomult rendszert döntött romba a radiokarbonos kormeghatározás módszere. A szerző figyelme arra is kiterjed, hogy a radiokarbon-vizsgálat természettudományos alapjait részletesen, ám röviden és érthetően ismertesse. Ezt követően porig rombolja a korábbi kortáblázatokat, és rátér a könyv legizgalmasabb részére, a vizsgálatok alapján átrendeződött adatokból levonható következetések összegzésére. (Következtetései, mondhatni, személyesen is érintettek, hiszen gyermekkorom egyik hősét, Thor Heyerdahlt illető véleménye meglehetősen sommás.)

Következtetései logikusak, hihetőek, és sajátos történelemfilozófiai szemléletté állnak össze, ebben a formájukban pedig bízvást forradalminak tekinthetők még ma is. Renfrew az ősi társadalmak fejlődését lényegében a népességszám és népsűrűség, illetve az élelemtermelési módszerek közötti visszacsatolás által mozgatott folyamatként értelmezi. Alapsémája a következő: egy adott területen adott élelembegyűjtési-termelési módszerek mellett megnövekszik a népesség - a népesség nyomása alatt új élelemszerző módszerek alakulnak ki - ez növeli a terület eltartóképességét - a népesség növekszik, egészen addig, amíg újra nyomást nem gyakorol az adott élelemtermelési módra - a folyamat elölről kezdődik, de már egy magasabb szinten. Elgondolásában az egalitáriánus, önellátó közösségek (ez az eredeti "ősközösség", emlékszünk, ugye, iskolai tanulmányaink kezdetéről) a népesség növekedése miatt törvényszerűen bomlanak fel. A piac kialakulását két lépés is megelőzi az önellátó gazdálkodás kialakulását követően: előbb az egalitárius közösségek közti, rituális ajándékozásban megnyilvánuló reciprocitás, majd a főnökségi rendszeren belüli redisztribúció.

A könyvből kirajzolódó történetfilozófia lényegi eleme, hogy az emberi civilizáció a korábbi elképzelésekkel ellentétben nem egy központban alakult ki, és onnan áradt szét a "barbár vidékekre", hanem több gócpontban párhuzamos fejlődések zajlottak le, amelyek menete nem feltétlenül egyforma. Így a "történelmi szükségszerűség" koncepciója is érdekes fénytörésbe kerül. Érdemes végiggondolni az ebből eredő következtetéseket, például, hogy milyen realitása van az egalitáriánus társadalmi formákhoz való visszatérésnek a jelenlegi hatmilliárdos emberi népességszám mellett, már amennyiben a globális kapitalizmus tényleg megbukott.

Mindig is csodáltam a brit történészekben azt a képességet, milyen egyszerűen, lényegretörően és érthetően tudják vázolni akár a legbonyolultabb problémát is, hogy az embernek csupán az jut eszébe: ha ez ilyen egyszerű, hogy is nem jöttem rá előbb! Felénk ennek ellenkezője a divat.

A könyv jelenleg is kapható a boltokban. Világos, tömör és lényegretörő stílusa okán nemcsak a régészek forgathatják haszonnal, bár ha az olvasót csak a végkövetkeztetések érdeklik, akkor elegendő a 7. fejezettől elolvasni.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv kulturrrh

Kedvenc jelenetek 3.

2010.07.23. 19:18 :: Magnamanus

http://www.youtube.com/v/IJzGoyQrrKs&hl=hu_HU&fs=1

Soha időszerűbbet.

(Nem megy a beágyazás, ha valaki segítene.)

Szólj hozzá!

Címkék: good

Ógondolók nemhasbeszélik a hungszocot

2010.07.20. 16:21 :: Magnamanus

Kedves Barátaim!

A napokban sajnálatos üzemzavar állt be a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. Ismételten tanúi lehetünk annak a remélhetőleg megszűnő jelenségnek, ahogy a Magyar Nemzet - Hírtv - Echotv - Magyar Hírlap tér-idő kontinuumon, a realitás egyetlen dimenzióján túlról az éjsötét tárnákban eónok óta várakozó Megnevezhetetlen kíván betörni világunkba. Egyesek valóságnak nevezik a démoni fenevadak csillagokon túli birodalmát, de az igaz hívek szívüket megerősítve zárják ki elméjükből a téboly hangjait. Hastur, a Sárga Ruhás Király, a kihunyt csillagok között vakon és őrülten fuvolázó Nyarlathotep, a nagy Cthulhu ez alkalommal az IMF, az EU és a Washington Post förtelmes alakjában terjeszti a bomlást és az őrületet a magyar földön.

A hívek egyetlen mentsvára e válságos időkben, ha a fáraó grántiszobrának talapzata köré gyűlnek, illatos gyertyákat gyújtanak és egymáshoz bújva imádkoznak.

A fáraó pedig sosem hagyja cserben az ő népét! Természetesen nem a mikrofonos pondróknak fog magyarázkodni: ő a népnek, az Ő Népének mutat irányt spirituális világítótoronyként! A Győzelem Lapja máris megkezdte az ilyenkor minimálisan elvárható valósággenerálást, hogy a hívők megtalálják lelki támaszukat és azokat az érveket, amelyek segítenek az ép elmén kívül tartani a rothadás és téboly csíráit.

Ne higgyük azonban azt, hogy a rontás erői tétlenek maradnak! Nem átallják saját szájukkal terjeszteni a döghalált, ahelyett, hogy hagynák a Győzelem Lapját, hadd formálja a valóságot a hívő magyarok kényelmére.

Ki kell irtanunk magunk közül az eretnekséget! Aki a csillagok mögül érkezett démonoknak hisz, az ógondoló! Aki nemhasbeszéli a hungszocot, az ógondoló! Gondolatbűnöző! Szalay Annamária és a Szent Inkvizíció legyen lelkének irgalmas!

Szólj hozzá!

Címkék: lament wtf?!

Zombi Holocaust

2010.07.14. 13:03 :: Magnamanus

Most már végre olajozottan működik a Nemzeti Együttműködés Rendszere, nyilatkozatok a falon, fekete káderek a csatornában, fehér káderek a helyükön, megválasztását követően zavartalanul bokázik és kellemkedik a Nemzet Zsúrpubija (Schmitt), úgyhogy végre fontosabb és emelkedettebb dolgok felé irányozhatjuk immár megnyugodott figyelmünket. Egyenesen a Magasrendű¹ felé.

Egyértelmű, hogy a Zombi Holocaust (1980) az, ami elénk kell, hogy kerüljön, ha a Magasrendűt keressük a szavazófülkék légzőkészülék nélküli forradalmának sodrásában. Ez a film maga a felül-(alul)múlhatatlan hyper-über-mega-exploitation. Már címében két nemes összetevőre kíván célozni egyszerre: a Zombi című előző évi, meghaladhatatlan fulciádára, valamint a szub-szubzsánert képező olasz kannibálfilm hasonlóan meghaladhatatlan klasszikusára, Ruggerio Deodato Cannibal Holocaust című, szintén 1980-as műremekre. A kancsal célzás nomán előállott zseniális cím-hibrid valami olyan monumentális, tömegméretű, végletes zombi-apokalipszisre, élőhalott-orgiára enged következtetni, ami kb. a Náci zombik hasonló telitalálata nyomán merülhet fel az emberben.

Na ez az, ami nincs.

A sztori szerint egy new york-i kórházban mindennapossá válnak a holttest-csonkítások. Az orvosok nyomozni kezdenek, végül az egyik ápolóban találják meg a tettest, aki - mit ad a forgatókönyvírók istene - az utolsó kannibálok által lakott helyről, a délkelet-ázsiai Kito elátkozott szigetéről származik. A fáradhatatlan Ian McCullogh (igen, személyesen!) egy svéd csöcsgép kíséretében ered a titok megfejtésére, és hamarosan alulfizetett mongolfajú statiszták között találja magát, akiknek még szöveget sem írt senki, így majomszerűen makogva járatják le magukat. Csakhogy kiderül, a szigeten nem csak kannibálok, de zombik is vannak, akik igazából nem is zombik, hanem egy őrült tudós kísérletének eredményei. A kannibálok elámulnak a svéd kebelcsoda szőkeségén és testarányain, ezért elrabolják és gangbang királynőjükké választják. Az újdonsült királynő támadásra vezényli a mongolidiótákat, akik legyilkolják a zombikat és megeszik a doktort, vagy fordítva. A film végén a stáb felgyújtja az eredeti Zombi díszletét (nem vicc!), és filmezi, ahogy leég.

Már a sztori sem nevezhetne a siker reményével a legjobb forgatókönyv díjára Cannes-ban, de a kivitelezés adja meg az exploitation igazi zamatát. A stáb és a helyszínek nagy része visszaköszön Fulci Zombijából, ezért is tudják például itt felgyújtani az ott megostromolt járványkórház-templomot. Ian McCullogh ugyanabban az idióta karcsúsított szafarikabátban unatkozza végig az egész filmet, amiben röhejesebben néz ki, mint amikor Roger Moore a Minden lében két kanálban angol lordot mímel. Egy csodálatos jelenetben Dr. Obrero (amerikai forgalmazásban a sejtelmes Dr. Butcher nevet viseli) a következőképpen vall tudományos ars poeticájáról (a helyszín egy bambuszkunyhó): - És most ennek a halott férfinek az agyát át fogom ültetni ebbe a fiatal nőbe! - Majd sátánian felkacag. És ez frankón így benne van a filmben, semmit nem túloztam el! A mongolfajú statiszták nyilvánvalóan életükben először és utoljára szerepeltek filmen, bár ezzel mondjuk még mindig jobban jártak, mintha szokásos kenyérkeresetüket űzve Belawan kikötőjében hordták volna a kókuszdiót a Nagy Fehér Kapitány hajójára. Ötletes halálnem egyetlen szerepel csupán a filmben, amikor McCullogh rutinszerű mozdulattal felragad egy csónakmotort (!!!), és unott arcot vágva ledarálja vele a késsel (wtf?! WTF?!!!) rátámadó zombi fejét.

Ne kerteljünk: a film a sírva röhögtetős kategória zászlóshajója, a film+ (Kyrie!) bármikor leadhatná főműsoridőben. Értékelése a Holtak Csarnokaiban tízből tíz harapás, akár zombi, akár kannibál által. Magyar kiadásáért áldassék - újra csak - az Ultrafilm neve.

¹- Ez neked magasrendű? - kérdezi Sztálin a fia által viselt női ruhára bökve Szorokin Kékháj című könyvében.

Szólj hozzá!

Címkék: harapás moziiiirrrrgh

Az Együttműködő Nemzet

2010.06.25. 12:29 :: Magnamanus

Kedves Barátaim!

A Nemzeti Együttműködés Rendszere működésbe jött, miáltal nemzetünk az együttműködő emberek nemzetévé vált, az Együttműködő Nemzetté. Szép sorban mindenki sorra kerül, aki homokszem lehetne a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, no nem esetleges és véletlenszerű jó, avagy rossz tulajdonságai és szándékai folytán, pusztán pozíciójából eredően. Az Állami Számvevőszéktől kezdve a köztársasági elnöki posztig mindenhova odakerül a Megfelelő ember kényes feladatra. A pornós-kábítós nyugati szennyet ontó lakájmédia (mert csak ilyen van!) pedig megkapja a maga szájkosarát. Hiába képzelik hülye vagy naiv - esetleg mindkettő - tótavék, hogy a tervezett nagyívű változások szelét kalózhajójuk vitorlájába fogva a reakció fáját az égig növeszthetik! Ezen a pályán nem lesznek egyenlő feltételek, éspedig azért, mert a zemberek erre adtak kétharmados felhatalmazást! Mit felhatalmazást, parancsot!

Ideje elővenni a kremlinológia álmoskönyveit! Ahogy régen a dísztribünön álló főtitkár elvtárstól mért távolságból vonhattunk le következtetéseket a Neo-Bizánc titkos kamarilláiban folyó intrikákra, úgy kell most árgus szemekkel figyelnünk, hol publikál Bogár László: a Győzelem Lapjában, vagy a Társutasnál? És milyen fordulatot jelent ez a harmadik negyedév gazdaságpolitikájában? Pláne milyen hatást gyakorol a nyári forint-árfolyamra?

Aki pedig nem érti, mire ez a rettenetes készülődés, az figyeljen jól, mert akinek van füle, hallja és akinek van szeme, látja. Aki meg nem, azt mulatós bayerzsótti majd havonta rendszeresen proskribálja a külön erre a célra rendszeresített közlönyében. Aki azt képzeli, hogy a 29 pont felfoghatatlanul zseniális, a történelemben páratlan, oxigénpalack és levegővétel nélküli, világbajnoki rekord-tüneményének végrehajtásához kell ez a minden akadályra kiterjedő, az alkotmányos rend felforgatását átépítését ambicionáló főmérnöki hevület, az nagyon téved! Az is téved, aki Egy Bizonyos Személy kultuszából önös érdekéből próbál egész politikai berendezkedést levezetni. Ne tévesszen meg senkit, hogy a következő lépést nem ismertetik velünk a Bölcs Tervezők - minden nagy dráma elengedhetetlen kelléke a váratlan fordulat, ami lehetőséget ad a katarzisra.

Mert szemünk előtt egy csodálatos virág bontogatja szirmait. E virág kelyhében nincs más, mint egy mérhetetlenül nagy, vastag, langyos sárpocsolya. Láttam a boldogságot én - mondom a költővel, és mi más lenne, amire minden ember vágyik? Minden embernek joga van a Boldogságra! És erre hazánkban KÉTHARMAD (!!!) szavazott! Nem kétötöd! Nem valami elhanyagolható három egész tizennégy század százalék!

És ebbe a sárpocsolyába fogunk belefeküdni - minden egyéb külsődleges, esetleges történés csak ennek a biztosítéka -, mindannyian, kéz a kézbe és együtt, ahogy a szintén költő mondja, és ott fogunk feküdni boldogan, tétlenül, az idők végezetéig.

Ámen.

Szólj hozzá!

Címkék: lament

Stanislaw Lem: Éden

2010.06.15. 13:34 :: Magnamanus

Lem átmeneti regénye, melyet 1959-ben írt, és ami összeköti a korai, sci-fis-kalandos, naiv műveket (pl. Magellán-felhő) a későbbi filozofikus, nagy igényű és nagy lélegzetű darabokkal (amelyek legismertebb darabja a Solaris).

A történet egyszerű. Számítási hiba folytán egy űrhajó fedélzetén hat funkcionáriussal (nem vicc, egy kivételével még nevük sincs, csak a hajón betöltött funkciójuk szerint neveztetnek meg, és különösebben összetett jellemük sincs, bizonyos gondolati sémákat közvetítő/rezonáló bábfiguráknak tűnnek leginkább) az Éden nevű bolygóba csapódik. Az utasok túlélik a balesetet, és előbb a kijutásért kezdenek dolgozni, majd azért, hogy rendbehozzák a rakétát és hazatérjenek. Közben persze megpróbálják felderíteni a környezetüket, az Édenen ugyanis csupán egy légkörkutató szonda járt előttük. Míg azonban a rakéta javításával járó, egyébként bonyolult feladatokat a szereplők az emberi észre és találékonyságukra támaszkodva meg tudják oldani, a bolygó értelmes lényeivel történő kapcsolatfelvételben kudarcot vallanak.

Vagyis, hogy pontosak legyünk, nem tudják értelmezni, amit látnak. A táj Lem részletes leírásaiban plasztikusan idegen. Találnak egy gyárat, ami használhatatlannak tűnő tárgyakat gyárt, majd a készterméket újra feldolgozza, végtelen ciklusban. Tömegsírokra bukkannak. Rátalálnak valami óriási méretű (több épületből álló) múzeumra vagy temetőre. Valami meglehetősen primitív településről - holott fejlett városokat is találnak - csatlakozik hozzájuk egy gyengeelméjűnek bizonyuló bolygólakó. Valamiféle társadalmi tagozottság nyomait vélik felfedezni, legalábbis az, hogy a bolygó értelmes lakóinak, a dupláknak egy része egyforma ezüstruhában van, akik a meztelenek vagy másmilyen ruhákba öltözöttek ellen mintha atrocitásokat - tömeges elgázosítást - követnének el, ez valamilyen erőszakszervezet létére és működésére enged következtetni. A duplák határozott terv szerint próbálják meg elszigetelni magukat az űrhajósoktól. Végül a bolygó egyik értelmes és képzett lakójával, egy csillagásszal is sikerül kapcsolatba lépniük az utazóknak, ám ettől sem lesz világosabb a helyzet. Hiába eszkábálnak fordítógépet, a nyelvi tartalmak eltérésein, a nyelvi különbségekben megjelenő idegen gondolkodásmódon nem sikerül felülkerekedniük. Végül, tehetetlenségüket belátva, az űrhajósok elhagyják Édent. Miközben a rakéta felszáll, a gyengeelméjű és a csillagász dupla is szándékosan a gázsugár hatósugarában marad, hogy ne kelljen visszatérniük a kölcsönös sakkbantartás és félelem igazgatta, "önkéntes", "hatalomnélküli" társadalmukba.

A regény elsősorban a benne leírt idegenséggel hat az olvasóra. Lem végtelen fantáziával építette fel a környezetet, amely nagyon emlékeztet a földire, de mégis mindig különbözik tőle valamiben. A szöveg kiválóan adja át olvasójának az űrhajósok bizonytalanságérzését, elveszettség-élményét, ahogy már-már ráismernének valamire a környezetükben, ám mindig kiderül, hogy téves a felismerni vélt hasonlóság.

Ugyanakkor felfogható a regény egyfajta "politikai síkon" is, a létező szocializmus leírásának egy marslakó szemével. Az értelmetlen körforgásban folyó termelés. Büntetőtelepek. Kísérlet a társadalommal. Tömegsírok. A hatalom, amely tagadja önmaga létét (v. ö. "a népi demokráciában minden hatalom a dolgozó népé"). De ez sem egyértelmű, csak az asszociációk szintjén bukkanhat föl, teret adva más értelmezési lehetőségeknek.

Érdekes még, hogy a Summa Techologiae, amely bízvást nevezhető Lem elméleti főművének, bizonyos elgondolásai egyértelműen felismerhetőek a könyvben. Az az alapgondolat például, hogy ha egy civilizáció eljut a saját evolúciójának, biológiai átformálásának lehetőségéhez, akkor azt előbb utóbb szükségszerűen meg is fogja kísérelni. Az Édenben ez a kísérlet balul üt ki. Másik, a Summából visszaköszönő alapgondolat az információelmélet által uralt társadalom, amelyben a hatalmi viszonyok kizárólag a nyelvhasználatban, az információkutatásban és ezen keresztül a társadalom tagjainak gondolkodására irányuló manipulációban jelennek meg.

És persze az általános, mindent átható szkepticizmus az ember képességében az elé kerülő idegen - de mondhatjuk bízvást, a rajta kívül fekvő Univerzum - megértésére.

Kiváló könyv, olvassuk.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv kulturrrh

Vadnyugat

2010.06.04. 12:35 :: Magnamanus

Négyen ülnek az ivóban az asztalnál. Pókereznek. Igazából egyikük sem hamiskártyás - nincsenek azon a szinten -, de a bank éppen nem áll nyerésre. A játszmának ezzel nem lenne vége, de el akarja kerülni a pillanatnyi veszteséget. Csalni akar. A probléma az, hogy a többi játékos tudja, hogy csalni akar. A bank tudja, hogy a többiek tudják, hogy csalni akar. Azért nézik csak a kezét, hogy lássák, meg meri-e csinálni. A bank izzad. Volna más kiútja, de a rutinja gátolja a nem bejáratott megoldás követésében. Szinte önkívületben van, a keze úgy mozog, mintha nem is tudná irányítani. Már húzza elő az ingujjból a belé rejtett ászt. Mindenki látja. Most még egy pillanatig néma csend van, mert nem hisznek a szemüknek.

Mi fog történni a következő pillanatban?

Szólj hozzá!

Címkék: brekking

Rövid hír

2010.05.27. 13:06 :: Magnamanus

A mai napon Szancsák Mihály vájár (38 éves, Oroszlány 2. vk.) a Nemzeti Konzultáció keretében javaslatot tett Orbán Viktornak a Nemzeti Fejlesztés Programjára.

A javaslat szerint a devizahitel-kitettség csökkentésével, a devizahitelesek terheinek államilag garantált átvállalásával a kormány szabad kezet kapna a forintárfolyam meghatározásában, amelyet tetszése szerint felhasználva egyrészt végre beindíthatná a húsz éve megmagyarázhatatlan módon kihasználatlanul hagyott bankóprést, ugyanakkor gondoskodhatna arról, hogy az erős forint lelkesítse a termelésben dolgozó igaz magyar embereket. Nem is érthető, miért papolt itt annyit a sok nemzetveszejtő az ország adósságairól, amikor az állam kezében páratlan eszköz van: a bankjegynyomda! Ha nincs elég pénz, nyomni kell: egyszerű ez, mint az egyszeregy!

Az adócsökkentést ugyanakkor az élősdi rétegeknek nyújtott pazarló támogatások megvonásával, és az irodai ingyenélők számának megkurtításával kell finanszírozni.

A kongresszusi küldöttek felállva, percekig tartó, ütemesen dörgő vastapssal üdvözölték az egyszerű munkásember ízes népi fordulatokkal fűszerezett, becsületes, nyílt javaslatát.

Orbán Viktor válaszában a javaslatot elfogadta, és ígéretet tett rá, hogy megfontolás tárgyává teszi az abban foglaltakat.

Szólj hozzá!

Címkék: brekking

Ház a temető mellett

2010.05.20. 17:05 :: Magnamanus

Ígérem, ezzel véget vetek a fulciádának. Mai darabunk - eredeti címe Quella villa accanto al cimitero, de futott Zombie Hell House címen is (pfff) - 1981-es Lucio Fulci-film.

Indítása nem kiemelkedő, fiatal lány keresi szerelmesét egy félig romos házban, furcsa zajoktól retteg, majd valaki hirtelen átszúr egy konyhakést a fején, és levonszolja a pincébe. Néhány hónap múlva kedves család költözik ugyanebbe a házba, Boyle-ék, akiknek kisfiát, Bobot egy kislány, Mae figyelmezteti látomások útján a rá váró veszélyekre, á la Ragyogás. A családfő egyébként azért döntött a beköltözés mellett, mert az egyik kollégája korábban itt lakott, mielőtt megölte a házvezetőnőjét és öngyilkos lett. Életszerű, én sem keresek lakást vérnyomok és mészárlás nélkül! A ház pincéjének ajtaját a beköltözők beszögezve találják. Furcsa lány érkezik hozzájuk, állítása szerint ő a bébiszitter, ám éjszaka a pinceajtó megnyitásával foglalatoskodik. Ráadásul a nappali padlójában az anya beépített sírkövet fedez fel, amit az apa annyival intéz el, hogy ezen a tájon szokásos a benti temetkezés a télen fagyos föld miatt.

Nem sorolnám a további bonyodalmakat hasonló részletességgel, a lényeg, hogy valaki lakik a házban rajtuk kívül, akinek nem kéne ott lennie. Talán nem árulok el titkot a Fulci-filmek kedvelőinek, ha elárulom, hogy ez a valaki egy Nichtfreundlich - akarom mondani, dr. Freudstein - nevű zombi. Vagyis nem egészen zombi a szó tudományos értelmében, a lényeg éppen az, hogy elég tréül néz ki, kb. mintha egy olcsó papírmasé maszkot hordana az arca helyén, de nem halott. Áldozatai friss holttestének darabjaival regenerálja a vérsejtjeit (wtf?!). Természetesen Bob csapdába esik a pincében dr. Nichtfreundlichhal, aki csak gyereksíráshoz hasonló hangot képes kiadni, így csalja magához áldozatait, és amikor a szülők megpróbálják megmenteni, előbb az apa hullik el a küzdelemben, majd az anya is. Bob egy létrán felmászva a nappaliban található sírkő repedésén akar kimenekülni a pincéből, végül Mae menti meg, segít neki kimászni, miközben dr. Nichtfreundlich már megragadta a kisfiú bokáját. Mae azonban valójában a XIX. században él, anyja pedig Mary Freudstein (Nichtfreundlich...), aki csendre inti a gyermekeket, és hogy ne zavarják férje, azaz dr. Nichtfreundlich-Freudstein örök életre irányuló kutatásait, kiviszi őket a házból, és elnyeli őket a ködös téli erdő, "a szellemek és a szomorúság túlvilága". A film egy Henry James-idézettel zárul: "Senki sem tudja, hogy vajon a gyermekek-e a szörnyek vagy a szörnyek a gyermekek."

Mint az a zárlatból is érezhető, Fulci nagyon igyekezett, hogy komolyan vehető filmet forgasson, de éppen ez az erőlködés lett a veszte. (Mondjuk az alapfeltevés sem kedvezett neki, komolyan vehető film zombival...) Lassan, komótosan bonyolódik a cselekmény, ám az auteur védjegyének számító káosz-tendenciákat, logikai lyukakat a cselekményből így sem sikerült eltüntetni. Hogy mást ne mondjak, a bébiszitter végig az élőhalott cinkosaként viselkedik - minden magyarázat nélkül -, aztán dr. Freudstein egy váratlan fordulattal őt is feldolgozza. És akkor ezt így hogy?! A színészek, mit ne mondjak, haloványak, a dialógusok tárgyszerűen érdektelenek. A műgond tehát kizárólag unalomban és lassúságban tárgyiasuló negatívumokat eredményezett, a pozitív oldalon meg szerintem nincs semmi. Semmivel sem sikerült meghaladnia a többi filmjét, mondjuk az is igaz, hogy a Zombik városa kulisszahasogató ground zero-ját sikerült felülmúlni: itt legalább nem röhög az ember kínjában. Helyette csendesen álomba szenderül.

A holtak csarnokaiban ez legfeljebb hét harapást ér, de csak azért, mert a Zombik városa hatot kapott.

Szólj hozzá!

Címkék: harapás moziiiirrrrgh